„Szervusz, lányom. Mostantól nálad lakom!” – Apám húsz év után kopogtatott az ajtómon, és felforgatta az életem
– Szia, Lilla. Mostantól nálad lakom – mondta apám, miközben a bőröndjét letette a küszöbömre. A hangja olyan természetes volt, mintha tegnap is együtt reggeliztünk volna, nem pedig húsz évvel ezelőtt láttam volna utoljára. A kezem remegett a kilincsen. Anyám arca villant be: „Ha egyszer visszajön, ne engedd be! Nem érdemli meg!”
– Mit keresel itt? – kérdeztem halkan, de a hangom elárulta a bennem tomboló vihart.
– Lilla, nincs hova mennem. A törvény szerint is kötelességed segíteni nekem – mondta, mintha csak egy hivatalos ügyet intézne.
A szívem összeszorult. Gyerekkoromban mindig azt képzeltem, hogy egyszer majd visszajön, bocsánatot kér, és mindent helyrehoz. De most csak egy idegen állt előttem, aki jogokra hivatkozott, nem szeretetre.
Beengedtem. Nem tudtam nemet mondani. Talán gyenge voltam, talán csak kíváncsi arra a férfira, akitől félig örököltem az arcomat.
Az első este csendben telt. Apám a kanapén ült, én a konyhában próbáltam vacsorát készíteni. Hallottam, ahogy a tévében a híradó szól, de egyikünk sem figyelt rá igazán.
– Lilla, tudom, hogy haragszol – szólalt meg végül. – De nem volt más választásom akkoriban.
– Mindig van választás – vágtam rá keserűen. – Anyám egyedül nevelt fel. Te hol voltál?
– Elrontottam. Hibáztam. De most itt vagyok.
Nem válaszoltam. A könnyeimet nyeltem vissza.
Másnap reggel anyám hívott.
– Hallottam, hogy visszajött az apád – mondta dühösen. – Ne hagyd, hogy kihasználjon! Tudod, mennyit szenvedtünk miatta!
– Tudom, anya… de most mit tegyek? – suttogtam.
– Légy erős! Ne engedd, hogy újra összetörje az életed!
Letettem a telefont, és úgy éreztem magam, mint egy gyerek két tűz között. Apám a nappaliban ült, újságot olvasott – mintha mindig is ott lett volna.
A napok teltek. Apám próbált közeledni: reggelente kávét főzött nekem, este megkérdezte, milyen napom volt. Néha mesélt a fiatalságáról: hogyan járt a Margitszigetre futni, hogyan szerette anyámat régen.
De minden történet mögött ott lappangott a hiány: miért hagyott el minket? Miért nem keresett soha?
Egy este nem bírtam tovább:
– Miért most jöttél vissza? Miért pont most?
– Mert beteg vagyok, Lilla – mondta halkan. – És nincs senkim rajtad kívül.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Hirtelen minden haragom helyére félelem és sajnálat költözött.
– Mit jelent ez? – kérdeztem remegő hangon.
– Cukorbeteg vagyok. A lábam is fáj… már nem tudok dolgozni. Az önkormányzat azt mondta, jogom van hozzád költözni.
Hirtelen rájöttem: nem csak az apámat kaptam vissza, hanem egy újabb terhet is. Egy beteg embert kellett ápolnom – azt az embert, aki húsz évig nem törődött velem.
Az anyámmal egyre többet veszekedtünk telefonon:
– Ez nem a te dolgod! Nem tartozol neki semmivel! – kiabálta.
– De hát ő az apám…
– Az apád akkor lett volna, ha melletted marad! Most csak kihasznál!
Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg kötelességem segíteni neki? Vagy jogom lenne nemet mondani?
Egyik este apám sírva fakadt a nappaliban:
– Sajnálom, Lilla! Annyira sajnálom… Nem tudtam jobb lenni…
Odaléptem hozzá. Megöleltem. Éreztem a vállán keresztül az egész életének súlyát.
Azóta minden nap küzdelem: főzök rá, beadom neki az inzulint, elviszem orvoshoz. Néha beszélgetünk – néha csak hallgatunk egymás mellett.
Anyám továbbra is haragszik rám. A barátaim sem értik, miért vállalom ezt az egészet.
De valahol mélyen érzem: talán most először vagyok igazán önmagam. Nem azért segítek neki, mert muszáj – hanem mert így döntöttem.
Vajon képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban bántottak minket? Vagy örökre cipeljük magunkban a múlt árnyait? Várom a ti történeteiteket is…