Szerelmünk a kommentek kereszttüzében: Hogyan álltam ki Zsuzsa mellett, amikor mindenki ellenünk fordult

– Nézd meg, mit írtak már megint! – Zsuzsa hangja remegett, miközben a telefonját a kezembe nyomta. A képernyőn az esküvői fotónk volt, alattunk százával a gúnyos kommentek: „Na, ez a menyasszony biztos nem a fogyókúrával kezdte a napot!”, „Milyen szerencsétlen páros, biztos csak a pénz miatt ment hozzá.” A szívem összeszorult. Nem tudtam, mit mondjak. Csak ültem ott a konyhaasztalnál, a régi, kopott terítőn, és néztem, ahogy Zsuzsa arcán végiggördül egy könnycsepp.

– Miért csinálják ezt velünk, Marek? – kérdezte halkan. – Mit ártottunk mi nekik?

Nem tudtam válaszolni. Az egész egy hétfő reggelen kezdődött, amikor a barátom, Gábor, elküldte az üzenetet: „Haver, ti vagytok a Facebookon, nézd csak!” Először azt hittem, valami vicceset talált, de amikor megláttam a mémmé vált esküvői fotónkat, a gyomrom görcsbe rándult. A kép alatt ott volt a nevünk, a dátum, és a legrosszabb: a kommentek, amik minden elképzelhető módon megaláztak minket.

Zsuzsa mindig is érzékeny volt a külsejére. Nem volt modellalkat, de nekem ő volt a legszebb nő a világon. A családom viszont sosem fogadta el igazán. Anyám, Ilona, már az eljegyzéskor is félrehívott: – Fiam, biztos vagy benne, hogy őt akarod? Nem gondolod, hogy találnál valakit, aki jobban illik hozzád? – Akkor csak legyintettem, de most, hogy az egész ország rajtunk nevetett, mintha anyám szavai is visszhangzottak volna a fejemben.

Aznap este Zsuzsa nem akart enni. Csak ült az ágy szélén, és bámulta a telefonját. Próbáltam megölelni, de ellökte a kezem.

– Hagyj most, Marek. Nem akarom, hogy láss így.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdtem volna, de már becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

A következő napokban mindenki beszélt rólunk. A munkahelyemen is odajöttek a kollégák: – Hát, Marek, nem semmi, hogy ilyen bátor vagy! – mondta nevetve Laci, miközben a hátamat veregette. Éreztem, hogy mindenki engem figyel, mintha valami cirkuszi majom lennék. Hazafelé a buszon is összesúgtak mögöttem: „Ő az, tudod, az a srác a netről…”

Otthon a helyzet csak romlott. Anyám felhívott: – Fiam, ezt nem lehet így tovább csinálni. Az egész családot nevetségessé tettétek! Apád is mondta, hogy szégyen, ami történt. Miért nem tudtál rendes lányt találni?

– Anyu, elég! – kiabáltam a telefonba. – Szeretem Zsuzsát, és nem érdekel, mit mondanak mások!

– De hát mindenki rajtatok nevet! – zokogta anyám. – Nem gondolsz ránk?

Letettem a telefont. A kezem remegett. Soha nem éreztem magam ilyen tehetetlennek. Zsuzsa a nappaliban ült, a tévét bámulta, de láttam, hogy nem figyel. Leültem mellé.

– Sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondtam halkan. – De én nem bánom, hogy hozzád mentem. Te vagy az életem.

Zsuzsa rám nézett, a szeme vörös volt a sírástól.

– De én már nem bírom tovább, Marek. Nem akarok többé az utcára menni. Mindenki engem néz, mindenki rajtam nevet. Miért nem tudunk csak egyszerűen boldogok lenni?

– Azért, mert az emberek kegyetlenek – válaszoltam keserűen. – De nem hagyhatjuk, hogy ők döntsenek rólunk.

Aznap este eldöntöttem, hogy kiállok magunkért. Írtam egy hosszú bejegyzést a Facebookra, amiben elmeséltem a történetünket. Leírtam, mennyit jelent nekem Zsuzsa, és hogy mennyire fáj, amit az emberek művelnek. Megírtam, hogy a szeretet nem a külsőségeken múlik, és hogy minden bántó szó mögött egy valódi ember áll, akinek érzései vannak.

A posztot feltöltöttem, és vártam. Az első kommentek ugyanúgy gúnyosak voltak, de aztán jöttek a támogató üzenetek is. Egy ismeretlen lány írta: „Köszönöm, hogy kiálltál a feleséged mellett. Nekem is volt már részem hasonlóban.” Egy másik: „Ne törődjetek a rosszindulatúakkal! Ti vagytok az igazi példaképek.”

Zsuzsa először nem akarta elolvasni a kommenteket, de végül mégis odajött hozzám.

– Szerinted tényleg lesz valaha jobb? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – vallottam be. – De együtt biztosan könnyebb lesz.

A családommal továbbra is feszült maradt a viszony. Anyám hetekig nem beszélt velem, apám csak annyit mondott: – Fiam, te tudod, mit csinálsz. De ne várd, hogy mindenki elfogadja.

A munkahelyemen is voltak, akik továbbra is csúfoltak, de voltak, akik mellénk álltak. Egyik nap a főnököm, Edit, behívott az irodájába.

– Marek, tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül. Ha kell, vegyél ki pár nap szabadságot. És ne feledd: nem az számít, mit mondanak mások, hanem hogy te hogyan élsz.

Hazafelé azon gondolkodtam, vajon tényleg ennyire számítanak-e a mások véleményei. Miért hagyjuk, hogy idegenek szavai tönkretegyék az életünket? Miért olyan nehéz kiállni magunkért, amikor mindenki csak bántani akar?

Zsuzsa lassan kezdett újra mosolyogni. Együtt mentünk sétálni a Margitszigetre, és bár néha még mindig éreztem a tekinteteket a hátamon, már nem érdekelt annyira. Rájöttem, hogy az igazi bátorság nem az, ha visszaszólunk a kommentelőknek, hanem ha tovább tudunk szeretni akkor is, amikor mindenki más csak gyűlölni akar.

Most itt ülök, és írom ezt a történetet. Nem tudom, mit hoz a holnap, de azt igen: Zsuzsát soha nem hagyom el. Mert végül is, mi más számít az életben, mint az, hogy kiállunk azokért, akiket szeretünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni a bántást, és mikor kell végre kiállni magunkért?