Szerelmem a viharban: Hogyan éltem túl a családom és a falu ítéletét, amikor hozzámentem egy nálam jóval idősebb férfihoz
– Eszter, kérlek, ne tedd ezt magaddal! – Anyám hangja remegett, ahogy a fehér ruhámat igazgatta rajtam. A tükörben láttam a szemében a kétségbeesést, és hirtelen rám tört az egész nap súlya. Az esküvőm reggelén nem boldogságot éreztem, hanem félelmet – nem Gábor miatt, hanem amiatt, amit a világ gondol rólunk.
Gábor harminc évvel idősebb nálam. A faluban mindenki ismeri: csendes, visszahúzódó ember, akinek már régóta nincs családja. Amikor először találkoztunk a könyvtárban – én akkoriban érettségire készültem, ő pedig régi könyveket keresett –, még csak nem is gondoltam rá férfiként. De ahogy beszélgettünk, valami megmozdult bennem. Olyan figyelemmel hallgatott, mint addig senki. Nem voltak nagy szavak, csak csendes törődés. Egy év telt el így, titokban találkozgattunk, míg végül rájöttem: szerelmes vagyok.
Amikor először mondtam el anyámnak, hogy Gáborral járok, mintha villám csapott volna a házba. Apám napokig nem szólt hozzám. A bátyám, Zoli, csak annyit mondott: „Ez undorító.” A barátnőim is elfordultak tőlem. A faluban mindenki suttogott mögöttem: „Biztos csak a pénzéért van vele.” Pedig Gábornak nincs sok pénze – egy kis nyugdíjból él, és néha még én segítek neki bevásárolni.
Az esküvő napján anyám utoljára próbált lebeszélni: – Eszter, gondolj bele! Mit fognak mondani az emberek? Mi lesz veled tíz év múlva? – De én csak annyit feleltem: – Anya, én boldog vagyok vele. Ez az én döntésem.
A templomban alig voltak vendégek. A családomból csak a nagymamám jött el – ő mindig azt mondta, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Amikor kimondtam az igent, Gábor keze remegett az enyémben. Láttam rajta is a félelmet: vajon tényleg jó döntést hozunk?
Az első hónapok nehezek voltak. A boltban nem köszöntek vissza, a munkahelyemen (a helyi óvodában dolgozom) is éreztem a távolságtartást. Egyik este Gábor sírva fakadt: – Eszter, nem akarom, hogy miattam szenvedj! Ha akarod… elengedlek.
– Nem! – kiáltottam rá könnyek között. – Nem érdekelnek az emberek! Csak te számítasz.
De néha magam is elbizonytalanodtam. Egy este apám beállított hozzánk részegen:
– Hát ezt akartad? Egy öregember mellett megöregedni? Soha nem lesznek unokáim? – ordította.
– Apa, kérlek…
– Ne szólj hozzám! Szégyent hoztál ránk!
Aznap éjjel Gábor átölelt: – Ha egyszer megbánod… csak szólj.
De nem bántam meg. Minden reggel együtt kávéztunk a verandán, beszélgettünk az életről, terveztünk apró dolgokat: egy közös kertet, egy nyaralást a Balatonon. Gábor megtanított türelmesnek lenni. Megtanultam értékelni az apró örömöket.
Aztán egy év múlva kiderült: gyereket várok. Féltem elmondani Gábornak – azt hittem, túl öreg már hozzá. De amikor megtudta, sírva ölelt magához:
– Eszter… ez csoda!
A hír futótűzként terjedt a faluban. Voltak, akik még jobban elfordultak tőlünk („Mit gondol ez magáról?”), de néhányan – főleg idősebb asszonyok – elkezdtek kedvesebbek lenni velem.
A szülés nehéz volt. Gábor végig ott volt mellettem a kórházban. Amikor először karjaiba vette a kisfiunkat, Andrist, láttam rajta azt az örömöt és félelmet is: vajon meddig lehet velünk?
Most Andris három éves. Gábor sokat betegeskedik már, de minden nap mesél neki régi történeteket. Néha azon kapom magam: rettegek attól a naptól, amikor egyedül maradok.
A családommal lassan rendeződött a viszonyom. Anyám néha átjön játszani Andrissal. Apám még mindig nem bocsátott meg teljesen, de már nem kiabál velem.
Sokszor kérdezem magamtól: vajon jól döntöttem? Megérte ennyit harcolni a szerelemért? De amikor látom Gábort és Andrist együtt nevetni a kertben, tudom: igenis megérte.
Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok a szerelmetekért akkor is, ha mindenki ellenetek van?