„Szégyent hozol ránk, anya!” – Szerelmes lettem hatvan felett, de a gyerekeim nem tudják elfogadni

– Anya, komolyan gondolod ezt? – Magdi hangja remegett a telefonban, miközben én a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A szívem hevesen vert, mintha újra húszéves lennék, de a hangjában ott volt az a hideg, metsző ítélkezés, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

– Magdi, én csak… – kezdtem volna, de közbevágott.

– Szégyent hozol ránk a szomszédok előtt! Mit fognak mondani, ha meglátják, hogy egy idegen férfival andalogsz a parkban? Hatvanhárom éves vagy, anya! Nem elég volt már?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. Nem így képzeltem el az életemet sem. Hét éve temettem el Bélát, azóta csak a magány volt a társam. A lányok ritkán jöttek, mindig siettek, mindig volt fontosabb dolguk. A napjaim egyhangúan teltek: piac, főzés, tévé, néha egy-egy séta a Duna-parton. Azt hittem, ennyi jut nekem.

Aztán egy nap, amikor a Kazinczy utcai kis kávézóban ültem – csak azért mentem be, mert esett az eső –, odalépett hozzám egy férfi. Janinak hívták. Ősz haja volt és meleg barna szemei. Udvariasan megkérdezte, leülhet-e mellém. Először zavarba jöttem, de aztán beszélgetni kezdtünk. Olyan természetes volt minden. Mesélt az életéről: ő is özvegy, két fia van, de azok Németországban élnek. Egyedül van ő is.

– Maga olyan szép asszony – mondta halkan. – Olyan jó magával beszélgetni.

A szívem kihagyott egy ütemet. Rég nem mondott nekem ilyet senki. Aznap este hazafelé menet úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány. A tükörbe néztem: az arcomon ott voltak a ráncok, de a szememben valami új fény csillant meg.

Azóta rendszeresen találkoztunk Janival. Sétáltunk a Margitszigeten, kávéztunk, egyszer még moziba is elvitt – utoljára talán harminc éve jártam moziban! Nevettem mellette, és újra élni kezdtem.

De amikor Magdi megtudta…

– Anyu, mit képzelsz magadról? – kérdezte egyik este, amikor váratlanul beállított hozzám. – Az egész ház rólad beszél! A szomszédok látták, hogy kézen fogva sétáltok! Nem gondolod, hogy ez nevetséges?

– Magdi – próbáltam nyugodt maradni –, én csak szeretnék boldog lenni. Hét évig gyászoltam apádat…

– Apát sosem fogod pótolni! – vágott közbe dühösen. – És mit mondjak a gyerekeknek? Hogy a nagymama szerelmes lett?

A kisebbik lányom, Zsuzsi sem volt megértőbb.

– Anya, ez nem normális! – mondta telefonon. – Az ilyen korban már nem illik új kapcsolatot keresni. Gondolj arra is, hogy mit szólnak majd az unokák!

Ott ültem a sötétben, és azon gondolkodtam: tényleg ennyire bűnös dolog az én koromban szeretni valakit? Miért kellene lemondanom arról a kevés örömről is, ami még megmaradt?

Jani persze mindent érzett rajtam.

– Halinka – mondta egy este –, ha úgy érzed, hogy miattam bajba kerülsz a családoddal…

– Nem miattad van – ráztam meg a fejem –, hanem miattuk. Ők nem értik meg.

– Akkor beszélj velük őszintén! Mondd el nekik, hogy te is ember vagy, neked is jár boldogság.

Próbáltam. Egy vasárnap ebédre hívtam mindkét lányomat és az unokákat. Jani is ott volt. Feszült csend ült az asztal fölött.

– Lányok – kezdtem halkan –, szeretném, ha elfogadnátok Janit. Ő fontos lett nekem.

Magdi felpattant.

– Ezt nem hiszem el! Anya, te teljesen megbolondultál! – kiabálta könnyek között.

Zsuzsi csak némán nézett rám, aztán felkapta a kabátját és elviharzott.

Aznap este Jani keze meleg volt a kezemben.

– Sajnálom – suttogtam.

– Ne sajnáld – mosolygott rám szomorúan –, inkább légy büszke arra, hogy mersz élni.

Azóta eltelt pár hét. A lányok nem keresnek olyan gyakran. Néha úgy érzem, elveszítem őket. De amikor Jani rám mosolyog, tudom: legalább egyszer az életben önmagamért döntöttem.

Vajon tényleg szégyen az én koromban újra szeretni? Vagy csak ők félnek attól, hogy egyszer ők is magányosak lesznek? Ti mit gondoltok erről?