Suttogó csend: Egy anya szíve megszakad, amikor lánya elfordul tőle – Vajon hol rontottam el?

– Miért nem veszed fel, Lili? – suttogtam a telefonba, miközben már a harmadik hívásom is kicsöngött, de válasz nélkül maradt. A nappali sarkában ültem, a régi, kopott fotelban, amit még anyámtól örököltem. A lakásban csend volt, csak a falióra kattogása töltötte be a teret. A telefonom kijelzőjén Lili neve villogott, de csak a híváslistában, nem a bejövő hívások között. Már hónapok óta nem hallottam a hangját.

Az utolsó beszélgetésünk is veszekedéssel végződött. Akkor is azt mondta: „Anya, te sosem érted meg, hogy nekem is van saját életem!” Én meg csak álltam ott a konyhában, kezemben a mosogatóronggyal, és nem tudtam mit mondani. Azóta minden nap visszhangzik bennem ez a mondat. Vajon tényleg annyira rátelepedtem? Túl sokat akartam tudni az életéről? Vagy csak féltem attól, hogy nélkülem boldogabb lesz?

A férjem, Gábor már régóta próbálja elkerülni ezt a témát. Amikor este hazaér a munkából, csak leül a tévé elé, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De látom rajta is az aggodalmat. Egyik este azt mondta: „Hagyd egy kicsit, majd jelentkezik. Felnőtt nő már.” De hogyan hagyhatnám? Hiszen ő az egyetlen lányom! Az egyetlen gyermekem.

A szomszédasszonyom, Marika néni néha átjön egy kávéra. Ő mindig azt mondja: „Majd kinövi ezt a dacot. Az én fiam is eltűnt évekre, aztán egyszer csak megjelent az ajtóban.” De Lili nem olyan. Ő mindig mindent megbeszélt velem – egészen addig a napig.

Azóta minden reggel ugyanaz: felkelek, főzök egy kávét, és megnézem a telefonomat. Hátha írt valamit. Egy szívecskét, egy rövid üzenetet: „Jól vagyok.” De semmi. Néha már azt érzem, mintha láthatatlan lennék számára.

A múlt héten elmentem a régi lakásához is, ahol még az egyetem alatt lakott. Ott álltam az ajtó előtt, és hallgattam, ahogy bent valaki nevet – de nem ő volt az. Egy idegen lány nyitott ajtót. Zavartan mosolygott rám: „Lili már rég elköltözött innen.”

Hazafelé a villamoson ülve végigpörgettem magamban az elmúlt éveket. Emlékszem, amikor Lili először ment oviba, mennyire sírtam utána. Aztán amikor először hozott haza egy fiút – Zolit –, mennyire aggódtam érte. Talán akkor kezdődött minden? Amikor túl szigorú voltam vele? Vagy amikor Zolitól szakítottak, és én azt mondtam: „Jobb is így!” Akkor is csak jót akartam neki.

Egyik este Gábor odajött hozzám a konyhába. – Kata, nem lehetne… talán… elengedni egy kicsit? – kérdezte halkan.
– Hogy érted?
– Hogy ne keresd minden nap. Adj neki időt.
– És ha soha nem jelentkezik?
– Akkor majd keresünk más megoldást.

De én nem tudom elengedni. Minden nap hiányzik. Hiányzik a nevetése, ahogy mesél az egyetemi barátairól, ahogy panaszkodik a munkahelyére. Hiányzik az illata, amikor átölel.

Egyik éjjel álmot láttam: Lili ott állt az ajtóban, sírva borult a nyakamba. „Anya, bocsáss meg!” – zokogta. Felriadtam, és percekig csak ültem az ágy szélén, könnyeimet törölgetve.

Másnap reggel újra próbálkoztam: írtam neki egy hosszú üzenetet.
„Drága Lili! Tudom, hogy hibáztam sokszor. Talán túl sokat akartam tőled. De szeretlek, és mindig itt leszek neked. Ha egyszer úgy érzed, hogy beszélni szeretnél velem, csak írj vagy hívj! Anyu.”

Az üzenet elküldése után órákig bámultam a képernyőt. Semmi válasz.

A napok teltek-múltak. Már kezdtem beletörődni abba, hogy talán tényleg elveszítettem őt örökre. Egyik délután azonban csöngettek. Kinyitottam az ajtót – és ott állt Lili.

– Szia anya – mondta halkan.
– Szia kicsim – válaszoltam remegő hangon.

Pár pillanatig csak néztük egymást némán. Aztán Lili megszólalt:
– Sajnálom… csak… szükségem volt egy kis időre magamnak.
– Tudom – suttogtam –, de nagyon hiányoztál.

Leültünk a konyhába teázni. Lili elmesélte, mennyire nehéz volt neki is ez az időszak. Hogy úgy érezte, sosem lehet igazán önmaga mellettem. Hogy fél attól, ha hibázik, én csalódott leszek benne.

Sokáig beszélgettünk azon az estén. Nem oldódott meg minden varázsütésre – de legalább újra egymás szemébe tudtunk nézni.

Azóta is gyakran eszembe jut: vajon hány anya és lánya él át hasonlót Magyarországon? Miért olyan nehéz néha kimondani azt: „Sajnálom” vagy „Hiányzol”? Vajon tényleg el kell engedni ahhoz valakit, hogy visszataláljon hozzánk? Várom a ti történeteiteket is…