Soha véget nem érő kölcsönök: Amikor a családi pénzügyek mindent felforgatnak

– Már megint szóba hozod? – csattant fel Gábor, miközben a vacsora kihűlt a tányérján. – Nem érzed, hogy ezzel csak rontasz a helyzeten?

A kanál remegett a kezemben. A leves szélén apró hullámok futottak végig, ahogy próbáltam visszanyelni a könnyeimet. A konyhában fojtogató csend telepedett ránk, csak a hűtő monoton zúgása hallatszott.

– Gábor, ez nem csak rólam szól – suttogtam. – Ez rólunk szól. A közös pénzünkről. Arról, hogy hónapok óta nem tudjuk kifizetni a nyaralást, mert anyukád még mindig nem adta vissza azt a hatszázezer forintot.

Gábor elfordította a fejét. A szeme sarkában ott bujkált a szégyen és a düh. – Ő az anyám. Tudod, milyen nehéz helyzetben van. Nem hagyhatjuk cserben.

Aztán hirtelen visszarepültem az időben, arra a napra, amikor minden elkezdődött. Anyósom, Ilona, egy szombat délután toppant be hozzánk. Az arca sápadt volt, a keze remegett.

– Drágáim, bajban vagyok – kezdte. – A bank fenyeget, ha nem fizetem be ezt az összeget, elveszik a lakást.

Gábor rám nézett, én pedig bólintottam. Akkor még úgy gondoltam, hogy a család segít egymáson. Hogy ez természetes.

– Persze, anyu – mondta Gábor. – Megoldjuk.

Aztán hónapok teltek el. Ilona egyre ritkábban jelentkezett. Ha felhívtam, mindig azt mondta: „Jövő héten utalok valamit.” De sosem történt semmi.

A barátnőimnek nem mertem elmondani. A munkahelyemen is csak annyit mondtam, hogy most kicsit szűkösebbek vagyunk. De minden hónapban, amikor megjött a fizetésünk, újra és újra átszámoltam: mennyi hiányzik még? Mikor lesz vége ennek az egésznek?

Egy este aztán összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem Ilonához. A lakásban dohos szag terjengett, az asztalon üres gyógyszeres dobozok hevertek.

– Ilona néni – kezdtem óvatosan –, beszélhetnénk a pénzről?

Az arca megkeményedett. – Tudom, hogy tartozom nektek. De most nincs miből visszaadnom. Mit akarsz tőlem? Hogy adjam el a gyűrűmet?

– Nem erről van szó… Csak… Nekünk is nehéz most – próbáltam magyarázni.

– Nektek? – csattant fel. – Nekem nincs senkim rajtatok kívül! A fiam is csak miattad ilyen rideg velem!

Hazafelé sírtam az autóban. Úgy éreztem, mintha minden oldalról falak zárulnának rám. Gábor otthon várt.

– Mit mondott? – kérdezte feszülten.

– Semmit – hazudtam. – Majd megoldódik.

De semmi sem oldódott meg. Egyre többször veszekedtünk. Egy este Gábor becsapta maga mögött az ajtót, és órákig nem jött haza.

Aztán jött egy újabb fordulat: Ilona váratlanul kórházba került. Gábor napokat töltött mellette, én pedig otthon ültem egyedül, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre ki kellene mondanom: nem lehet mindent feláldozni a családért?

Amikor Ilona hazakerült, Gábor leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy igazad van. De nem tudom őt cserben hagyni.

– Én sem akarom cserben hagyni – válaszoltam –, de mi lesz velünk? Mi lesz velünk, ha mindig csak adunk, és soha nem kapunk vissza semmit?

Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Vajon hol van az a határ, ahol már nem áldozhatom fel magam másokért? És vajon hány család van még Magyarországon, ahol a pénz így mérgezi meg a szeretetet?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk egymásnak családon belül – és mikor kell végre magunkat választani?