„Soha többé nem szólok hozzád!” – Az anyósom árnyékában harcoltam a családomért

– Ha most kimész azon az ajtón, soha többé nem szólok hozzád! – Ilona néni hangja még most is a fülemben cseng, ahogy ott álltam a sötét előszobában, kezemben a kabátommal, a torkomban dobogó szívvel. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, mintha várná, hogy visszaforduljak, bocsánatot kérjek, vagy legalábbis magyarázatot adjak. De én csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, hogy a saját boldogságom vagy a családi béke fontosabb.

Nem volt könnyű beilleszkedni Gábor családjába. Már az első találkozáskor éreztem, hogy Ilona néni nem örül nekem. Azt mondta, „Jól van, Eszter, de remélem, tudod, hogy nálunk a család az első.” Akkor még nem értettem, mennyire komolyan gondolja ezt. Próbáltam kedves lenni, segítettem a vasárnapi ebédeknél, vittem neki virágot névnapjára, de mindig úgy éreztem, mintha vizsgáztatna. Egy-egy elejtett megjegyzés: „Anyám mindig azt mondta, a jó menyasszony tud főzni.” Vagy: „Gábor szereti a rendet, ugye tudod?”

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, először boldogság töltött el. Gáborral együtt sírtunk örömünkben. De amikor elmondtuk Ilona néninek, csak annyit mondott: „Remélem, készen álltok rá.” Mintha kételkedne bennem. Aztán jött az esküvő szervezése. Mindenbe beleszólt: milyen legyen a ruha, hol legyen a lagzi, kit hívjunk meg. Volt egy pont, amikor már nem is éreztem magaménak az esküvőnket.

Az igazi törés akkor jött el, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Ilona néni minden nap átjött. Eleinte örültem neki – jól jött a segítség –, de hamarosan úgy éreztem, mintha nem bízná rám a saját gyerekemet. „Ne így fogd meg! Hideg van itt! Nem adsz neki elég tejet?” Mindig volt valami kritika. Egyik este Gábor későn ért haza. Fáradt voltam, Marci sírt, én pedig próbáltam vacsorát főzni. Ilona néni bejött a konyhába és csak ennyit mondott: „Látod Gábor? Mondtam én, hogy Eszternek ez túl nagy falat.”

Akkor tört el bennem valami. – Elég volt! – kiáltottam rá. – Ez az én otthonom is! Én vagyok Marci anyja! Nem kell mindenbe beleszólnod!

Ilona néni arca megkeményedett. – Ha így gondolod… – mondta halkan.

Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Csak ült a kanapén és bámulta a tévét. Másnap reggel Ilona néni felhívott: – Eszter, ha így folytatod, tönkreteszed ezt a családot.

Hetekig tartott a feszültség. Gábor egyre zárkózottabb lett. Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam. Az anyám vidéken lakik, ritkán tudott segíteni. Barátnőim mind dolgoztak vagy már külföldön éltek. Egyedül maradtam egy kisbabával és egy férjjel, aki nem állt ki mellettem.

Egy este Marci lázas lett. Pánikba estem. Felhívtam Gábort, de nem vette fel. Felhívtam Ilona nénit is – ő rögtön átjött. De nem segített igazán; inkább csak kritizált: „Miért nem adtál neki előbb lázcsillapítót? Miért nem szóltál hamarabb?” Akkor sírtam el magam először előtte.

Másnap reggel Gábor végre beszélgetni akart velem.
– Eszter… Anyám csak segíteni akar.
– Nem! – vágtam közbe. – Ő irányítani akar! És te hagyod!
– Nehéz neki is… Apám halála óta csak rám számíthat.
– És én? Rám ki számíthat?

Azt hiszem, akkor értette meg először igazán, mennyire egyedül érzem magam ebben az egészben.

De Ilona néni nem változott. Egyik este – az a bizonyos este – amikor Marci már aludt és én végre leülhettem volna pihenni, Ilona néni beállított hozzánk minden előzetes bejelentés nélkül.
– Eszter! Ezt nem hagyhatom szó nélkül! – kezdte emelt hangon.
– Mit? Hogy végre szeretnék egy kis nyugalmat?
– Hogy el akarod venni tőlem a fiamat! Hogy ellenséget csinálsz belőle!
– Nem akarok senkit elvenni senkitől! Csak azt szeretném, ha végre elfogadnál engem is családtagnak!
– Soha többé nem szólok hozzád! – kiáltotta.

És kiment az ajtón.

Azóta sem beszéltünk igazán. Gábor próbál közvetíteni köztünk, de érzem rajta is a feszültséget. Marci nő és egyre többször kérdezi: „Mama miért nem jön át?” Nem tudom mit mondjak neki.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hibáztam-e? Lehetett volna másképp? Vagy tényleg csak ennyi jutott nekem ebben a családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen mondat után? Vagy tényleg jobb lenne mindent újrakezdeni?