Soha többé az anyóséknál! – Egy családi ebéd, ami mindent megváltoztatott
– Niki, te tényleg így gondolod, hogy a húslevesbe petrezselymet kell tenni? – szólt oda élesen az anyósom, Ilona néni, miközben a kanalat a tányér széléhez ütögette. A hangja olyan volt, mint a jég: hideg és kemény. A családi asztalnál ültem, a férjem, Gábor mellett, szemben velem az apósom, Laci bácsi, és a sógornőm, Zsuzsi. Mindenki rám nézett. A kezem remegett, ahogy a villát letettem.
– Én így tanultam otthon, anyukámtól – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy a hangom elcsuklik. Gábor oldalba bökött, mintha azt mondaná: „Ne vedd magadra.” De hogyan ne venném magamra, amikor minden vasárnap ugyanaz történik? Mindig talál valamit Ilona néni, amibe beleköthet.
Az egész ebéd alatt feszülten figyeltem minden mozdulatomat. Laci bácsi egyszer csak megszólalt:
– Azért régen nem így volt ez. A menyek tudták a dolgukat. Nem kellett nekik mindent elmagyarázni.
A szívem összeszorult. Zsuzsi kuncogott, Gábor pedig csak a tányérját bámulta. Úgy éreztem magam, mintha egy idegen lennék ebben a családban, pedig már három éve vagyok a felesége.
A desszertnél Ilona néni újra nekem esett:
– Niki, te mikor akarsz végre gyereket? Tudod, Gábor már nem fiatal. Mi lesz így az unokákkal?
A kanál kiesett a kezemből. Minden szem rám szegeződött. Éreztem, hogy elönt a forróság és a szégyen. Gábor végre megszólalt:
– Anya, ezt már megbeszéltük…
De Ilona néni nem hagyta abba:
– Megbeszéltétek? És én mikor tudhatok valamit? Vagy én már nem is számítok?
Felálltam az asztaltól.
– Bocsánat, ki kell mennem egy kicsit – mondtam halkan.
A fürdőszobába menekültem. A tükörbe néztem: vörös volt a szemem, remegett az ajkam. Halkan zokogni kezdtem. Miért érzem mindig azt, hogy kevés vagyok nekik? Miért nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok?
Pár perc múlva Gábor utánam jött.
– Ne haragudj rájuk – mondta halkan. – Tudod, anyám ilyen…
– És meddig kell ezt még tűrnöm? – kérdeztem sírva. – Neked ez normális?
Gábor csak vállat vont.
– Majd megszokják…
De én már nem akartam megszokni semmit. Aznap este hazafelé csendben ültünk az autóban. A város fényei elsuhantak mellettünk, de én csak azt éreztem: valami végleg eltört bennem.
Otthon Gábor leült mellém a kanapéra.
– Ne vedd ennyire a szívedre…
– Nem tudom nem a szívemre venni! – kiáltottam rá először életünkben. – Mindig azt érzem, hogy sosem leszek elég jó nekik! Hogy mindig csak hibát keresnek bennem!
Gábor hallgatott. Aztán felállt és bement a hálóba. Egyedül maradtam a nappaliban.
Azóta sem mentem vissza az anyósékhoz vasárnapi ebédre. Gábor eleinte próbált rábeszélni, de végül feladta. A kapcsolatunk megváltozott: mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk. Néha azon gondolkodom, hogy vajon tényleg én vagyok-e a hibás? Vagy csak túl érzékeny vagyok?
De aztán eszembe jutnak azok a pillanatok: Ilona néni gúnyos mosolya, Laci bácsi lekezelő megjegyzései, Zsuzsi kuncogása… És újra érzem azt a fájdalmat és dühöt.
Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy sosem lesznek elég jók a párjuk családjának? És vajon meddig lehet ezt kibírni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni azt, hogy valaki folyamatosan megaláz és bánt? Várom a véleményeteket…