Soha nem voltam elég jó Gergőnek: Egy szerelem és a társadalmi különbségek igaz története

– Anyu, kérlek, ne most… – suttogtam magamban, miközben a cipőmet próbáltam levenni a Gergőék előszobájában. A szőnyeg alatt recsegett a parketta, és éreztem, ahogy minden mozdulatomat figyeli az anyóspalántám, Ilona néni. Gergő apja, László bácsi, csak egy pillantást vetett rám az újságja fölött, majd visszafordult a hírekhez.

– Honnan is jöttél, Zsófi? – kérdezte Ilona néni hűvös udvariassággal, miközben a konyhából átszűrődött a húsleves illata.

– Szolnokról – feleltem halkan. – A szüleim ott élnek, apukám buszsofőr, anyukám pedig a helyi iskolában takarítónő.

A mondat után csend lett. Gergő keze megfeszült a derekamon. Tudtam, hogy ez a család nem ilyen háttérből származó menyet képzelt el magának. Gergő anyja tanárnő volt egy budai gimnáziumban, apja ügyvéd, a családi ebédlő falán pedig ott sorakoztak a diplomák és kitüntetések.

Az első vasárnapi ebéd után úgy éreztem magam, mintha vizsgáztam volna. Minden szavamra figyeltek, minden mozdulatomat értékelték. Gergő próbált oldani a feszültségen, de Ilona néni minden alkalommal talált valamit, amin megcsúszhattam: „Nálatok is szokás vasárnap húslevest főzni? Vagy inkább csak valami egyszerűt?”

Hazafelé a villamoson Gergő csak annyit mondott:

– Ne törődj velük. Majd megszokják.

De én tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az ő világukban mindenki diplomás volt, mindenki beszélt legalább két nyelvet, és mindenki tudta, melyik villában kell enni a salátát. Én pedig csak egy vidéki lány voltam, aki szerelmes lett egy budai fiúba.

Az első közös karácsonyunk előtt Gergő anyja felhívott:

– Zsófi, ugye tudod, hogy nálunk minden évben van egy kis karácsonyi koncert? Remélem, tudsz zongorázni vagy énekelni valamit.

– Nem igazán… – hebegtem. – De szívesen segítek bármiben.

– Hát… majd meglátjuk – mondta fagyosan.

A karácsonyi vacsorán úgy éreztem magam, mintha egy idegen országban lennék. Mindenki beszélgetett valamiről, amiről nekem fogalmam sem volt: utazásokról, egyetemi évekről, régi családi történetekről. Én csak ültem csendben és próbáltam mosolyogni.

Egy este Gergővel összevesztünk.

– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mit akarsz tőlem? Szeretlek! De nem tudom megváltoztatni őket! – kiabálta vissza.

– De én sem tudok megváltozni! Nem akarok más lenni csak azért, hogy elfogadjanak!

Napokig nem beszéltünk. Aztán Gergő eljött hozzám Szolnokra. Anyám főzött neki paprikás krumplit, apám pedig megmutatta neki a garázsban a régi motorját. Gergő nevetett és jól érezte magát. Hazafelé azt mondta:

– Itt minden olyan egyszerű…

– Igen – feleltem –, de neked ez elég lenne?

Nem válaszolt.

A következő hónapokban egyre több lett a vita. Gergő családja egyre nyíltabban utasított el. Egy alkalommal Ilona néni azt mondta:

– Zsófi, te kedves lány vagy… de szerintem Gergőnek másra van szüksége. Olyanra, aki illik ebbe a családba.

Aznap este sírva hívtam fel anyámat:

– Miért érzem mindig azt, hogy kevés vagyok?

Anyám csak annyit mondott:

– Az igazi szeretet nem nézi azt, honnan jössz. Ha Gergő tényleg szeret, kiáll melletted.

De Gergő nem állt ki mellettem. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Végül egy esős márciusi napon leültünk egy kávézóban.

– Sajnálom – mondta halkan –, de nem bírom tovább ezt a harcot.

Csak bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. Nem lehet örökké harcolni valamiért, ami csak nekem fontos.

Hazamentem Szolnokra. Sokáig fájt minden emlék: az első közös séta a Margitszigeten, az éjszakai beszélgetések a Duna-parton… De lassan megtanultam elengedni.

Most már tudom: nem az számít, honnan jövünk vagy mennyit érünk mások szemében. Az számít, hogy mi mennyit érünk saját magunknak.

Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg soha nem voltam elég jó? Vagy csak rossz helyen kerestem az elfogadást?