Soha nem mondhattam el anyának, hogy gyermeket várok – Egy magyar család titkai és a kimondatlan szavak fájdalma

– Magdi, miért nem szólsz semmit? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a teáját kavargatta. A kanál csilingelése idegesítően visszhangzott a csendben. Az apám temetése óta minden beszélgetésünk ilyen feszülten zajlott, mintha mindketten attól félnénk, hogy egy rossz szóval összedől az egész ház.

Nem tudtam ránézni. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ott volt bennem a titok, amitől úgy éreztem, megfulladok: három hónapos terhes voltam. De nem mertem elmondani neki. Nem most, amikor minden nap csak az apám hiányáról szólt, amikor anyám arca egyre sápadtabb lett, és a szeme alatt sötét karikák jelentek meg.

– Semmi bajom – hazudtam halkan. – Csak fáradt vagyok.

Anyám sóhajtott, de nem kérdezett tovább. Talán érezte, hogy valami nincs rendben, de ő is túl fáradt volt már ahhoz, hogy tovább feszegesse. Azóta, hogy apám hirtelen elment – egy szívroham vitte el, egyik pillanatról a másikra –, mintha mindketten elvesztettük volna a kapaszkodót. A bátyám, Gábor is csak ritkán jött haza; ő inkább a munkába menekült, vagy a barátnőjénél húzta meg magát.

Aznap este a szobámban ültem, és sírtam. A kezemet a hasamra tettem, és suttogva kértem bocsánatot attól a kis élettől bennem, amiért nem tudok örülni neki igazán. Mert minden örömöt beárnyékolt az apám hiánya és anyám fájdalma.

A következő hetekben egyre nehezebb lett titkolni az állapotomat. Reggelente rosszul voltam, néha alig bírtam felkelni. Anyám aggódva nézett rám, de sosem kérdezett semmit. Egy este azonban váratlanul rám tört:

– Magdi, mondd el végre, mi bajod van! Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot! – kiáltotta könnyes szemmel.

– Semmi… tényleg… – próbáltam kitérni.

– Ne hazudj nekem! – csattant fel. – Az apád halála óta mintha nem is lennél itt! Mindig csak magadba zárkózol! Ha valami bajod van, mondd el!

Ott álltam előtte, és éreztem, hogy most kéne kimondanom. Hogy most kéne megosztanom vele azt az örömöt és félelmet, amit hónapok óta cipelek. De nem ment. Féltem attól, mit szólna hozzá. Féltem attól is, hogy azt hiszi, ezzel akarom pótolni apámat… vagy hogy csalódott lesz bennem.

– Sajnálom… csak tényleg nagyon fáradt vagyok – ismételtem meg újra.

Anyám csak legyintett, és kiment a konyhába. Aznap este hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. Én pedig ott ültem az ágyamon, és gyűlöltem magam a gyávaságomért.

Aztán egy reggel anyám nem kelt fel időben. Amikor bementem hozzá, már nem lélegzett. Az orvos azt mondta: stroke volt. Hirtelen jött, ahogy apámnál is. Ott maradtam egyedül egy üres házban, egy testvérrel, aki csak ritkán látogatott meg, és egy titokkal, amit már soha nem mondhatok el annak az embernek, akinek a legjobban szerettem volna.

A temetésen Gáborral egymás mellett álltunk. Ő is sírt – először láttam ilyennek –, de én csak üresnek éreztem magam. Mindenki részvétet nyilvánított, de senki sem tudta, mi zajlik bennem igazán.

A következő hetekben próbáltam összeszedni magam. El kellett intézni az örökséget, eladni apám régi Ladáját, rendbe tenni a házat. Gábor segített valamennyit, de ő is inkább menekült: „Nem bírom ezt a házat… túl sok emlék” – mondta egyszer.

Egy este aztán leültem az asztalhoz egy régi fényképalbummal. Anyám fiatalkori képei néztek vissza rám: mosolygósan egy balatoni nyaraláson, apámmal kézen fogva egy május elsejei felvonuláson. Rájöttem: mennyi mindent nem mondtunk ki egymásnak soha. Hogy mennyi szeretet maradt kimondatlanul.

A hasam már gömbölyödött; néha úgy éreztem, mintha anyám mégis tudná valahol odafent. De aztán újra rám tört a bűntudat: miért nem mondtam el neki? Miért nem voltam elég bátor?

Egy nap Gábor átjött hozzám. Látta rajtam a változást.

– Magdi… te… terhes vagy? – kérdezte döbbenten.

Bólintottam. Először mondtam ki hangosan:

– Igen… három hónapos múltam.

Gábor leült mellém.

– Miért nem mondtad el anyának?

– Nem tudom… féltem… nem akartam még több fájdalmat okozni neki…

Gábor csak hallgatott sokáig.

– Szerintem örült volna neki – mondta végül halkan.

Éjszaka álmodtam anyámmal. Ott ült mellettem az ágyon, megsimogatta a hajamat és azt mondta: „Büszke vagyok rád.” Sírtam álmomban is.

Most itt ülök ebben az üres házban és várom a gyermekemet. Néha beszélek hozzá hangosan:

– Bárcsak megismerhetted volna a nagymamádat…

De már csak magamban kérdezhetem:

Vajon ha elmondtam volna neki az igazat időben, másképp alakult volna minden? Megbocsátja nekem valaha ezt a sors? Ti mit tettetek volna a helyemben?