„Soha nem leszek elég jó a szemében” – Egy meny vallomása a magyar családi elvárásokról

– Miért nem tudsz végre rendesen főzni, Zsuzsa? – csattant fel az anyósom, amikor a vasárnapi ebédnél a húslevesben úszó zsírcseppeket nézte. – Az én fiam ehhez nincs hozzászokva! – tette hozzá, mintha nem is én lennék az, aki nap mint nap dolgozik, majd este még főz is.

Ott ültem a konyhában, a kezem remegett, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A férjem, Gábor csak hallgatott, mint mindig. Az anyósom, Ilona néni sosem fogadott el igazán. Mindig azt mondta: „Bezzeg az előző menyem, az Erika! Az tudott bánni a háztartással.” Erika volt a mérce, én pedig csak egy árnyék voltam mellette.

De hogyan is lehetnék más? Hiszen engem sem tanított meg senki arra, hogyan kell egy családot összetartani. Kilencéves voltam, amikor anyám egyik napról a másikra eltűnt az életemből. „Mostantól a nagymamádnál fogsz lakni” – mondta, és letett egy bőröndöt a szegedi panelház harmadik emeletén. A nagymamám, Margit néni, egyedül élt már évtizedek óta. Nem volt hozzászokva a gyerekzsivajhoz, az esti mesékhez vagy ahhoz, hogy valaki megölelje.

Az első hetekben minden idegen volt. Margit néni szeretett volna segíteni, de félt tőlem – vagy inkább attól, hogy nem lesz elég jó nagymama. Én pedig féltem tőle. Az anyám után vágyakoztam, de ő csak néha hívott fel külföldről. „Majd jövőre hazajövök” – ígérte mindig, de sosem jött.

A magánytól és az elutasítottságtól lassan falakat húztam magam köré. A suliban csendes voltam, otthon pedig próbáltam láthatatlan maradni. Margit néni főzött rám, de sosem beszélgettünk igazán. Egyedül nőttem fel egy lakásban, ahol mindenki inkább magába zárkózott.

Amikor Gáborral megismerkedtem az egyetemen, először éreztem azt, hogy valaki tényleg figyel rám. Ő volt az első ember, aki megkérdezte: „Hogy vagy?” – és tényleg érdekelte is a válaszom. A kapcsolatunk gyorsan komolyra fordult, és amikor bemutatott az anyjának, azt hittem, végre lesz egy igazi családom.

De Ilona néni már az első pillanattól kezdve éreztette velem: nem vagyok elég jó. „Te vidéki lány vagy? Hát… majd meglátjuk.” Mindig összehasonlított Erikával – Gábor első feleségével –, aki állítólag tökéletes volt: szép volt, okos volt, és minden vasárnap háromfogásos ebédet főzött.

Én viszont dolgoztam – reggel hatkor keltem, hogy beérjek a könyvelőirodába Budapesten. Este hétre értem haza, és akkor kezdődött a második műszak: főzés, mosás, takarítás. Gábor segített valamennyit, de ő is fáradt volt. Ilona néni viszont minden hétvégén ellenőrizte a lakást: „Miért poros a polc? Miért nincs rendben a hűtő?”

Egy idő után már rettegtem a hétvégéktől. Próbáltam mindent tökéletesen csinálni: új recepteket tanultam meg, vasaltam Gábor ingeit, még a kertet is rendbe tettem. De mindig talált valamit, amibe beleköthetett.

Egyik este Gáborral összevesztünk. „Miért nem állsz ki mellettem?” – kérdeztem tőle sírva. Ő csak vállat vont: „Anyám ilyen… Nem tudod megváltoztatni.”

Akkor éreztem először azt a szorító magányt újra, amit gyerekkoromban is. Hogy bármit teszek, sosem leszek elég jó. Hogy mindig lesz valaki – egy anyós vagy egy hiányzó anya –, aki szerint kevés vagyok.

Aztán egy nap Margit néni beteg lett. Kórházba került, és én ott ültem mellette az ágy szélén. Megfogta a kezemet: „Ne haragudj rám… Nem tudtam jobban csinálni.” Akkor értettem meg: ő is csak félt attól, hogy nem elég jó nagymama.

Hazamentem Gáborhoz és Ilona nénihez. Aznap este vacsora közben újra szóvá tette: „A húslevesed sosem lesz olyan jó, mint Erikaé.” De most először nem sírtam el magam.

– Lehet – mondtam halkan –, de én így tudom csinálni. És ha ez neked nem elég… akkor sajnálom.

Csend lett. Gábor rám nézett – talán most először látott igazán.

Azóta próbálok magamnak megfelelni – nem másoknak. De néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Nem vagy elég jó.” Vajon valaha elhiszem majd magamról, hogy mégis az vagyok?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak akkor érünk valamit, ha mások is annak látnak minket?