„Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ultimátumot kapok: Egy elvált férfi felesége lettem” – Egy budapesti nő vallomása a szerelemről, családról és választásokról

– Ha most kimész azon az ajtón, többé ne gyere vissza! – ordította anya, miközben könnyek csorogtak az arcán. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett a kilincsen. A nappali sarkában apám némán ült, a tekintetében csalódottság és düh keveredett. Aznap este minden megváltozott.

A nevem Fruzsina, harmincnégy éves vagyok, és Budapesten élek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök: két ember között kell választanom, akik mindketten fontosak számomra. Az egyikük az anyám, aki felnevelt, a másik pedig Gábor, egy elvált férfi, akit minden hibájával együtt szerettem meg.

Gáborral egy esős októberi estén találkoztam a Margit hídnál. Épp egy barátnőmmel sétáltam, amikor megláttam őt: egyedül állt a villamosmegállóban, kezében egy könyvvel. Valami megfogott benne – talán a szomorúság a szemében, vagy az a csendes magabiztosság, amivel rám mosolygott. Pár hét múlva már együtt kávéztunk a Pozsonyi úton. Akkor tudtam meg, hogy elvált és van egy nyolcéves kisfia, Levente.

Az első pillanattól éreztem, hogy Gábor más, mint akikkel eddig találkoztam. Nem ígért csillagokat az égről, de minden szavában ott volt az őszinteség. A múltja azonban árnyékként vetült ránk. Amikor először meséltem róla anyának, az arca elkomorult.

– Egy elvált férfi? És még gyereke is van? Fruzsi, gondolkodj már! – mondta fojtott hangon.

Próbáltam magyarázni, hogy Gábor jó ember, és Levente is aranyos kisfiú. De anyám hajthatatlan volt. Szerinte egy rendes magyar lány nem kezd új életet egy elvált férfival – főleg nem olyannal, akinek már van gyereke.

Az első családi vacsora katasztrófa lett. Apám egész este hallgatott, csak néha pillantott rám jelentőségteljesen. Anyám pedig minden alkalmat megragadott, hogy Gábort kellemetlen helyzetbe hozza.

– És mondd csak, Gábor, miért váltatok el? – kérdezte gyanakvóan.

Gábor nyugodtan válaszolt: – Egyszerűen elfáradtunk egymás mellett. De Leventét mindketten szeretjük.

Anyám csak bólintott, de láttam rajta: nem hisz neki.

A következő hónapokban egyre nőtt a feszültség. Gábor próbált mindent megtenni, hogy elfogadják – segített apámnak a kertben, hozott virágot anyámnak. De semmi sem volt elég. Egyik este anyám sírva hívott fel:

– Fruzsi, kérlek! Ne tedd tönkre az életed! Találhatsz magadnak rendes férfit is!

A barátaim közül is többen furcsán néztek rám. „Nem félsz attól, hogy mindig csak a második leszel?” – kérdezte egyszer Dóri. „Mi lesz veled, ha Levente anyja vissza akarja kapni Gábort?”

Egyre jobban elszigetelődtem. Csak Gábor mellett éreztem magam biztonságban. Ő sosem ítélkezett, türelmesen hallgatta a panaszaimat.

– Fruzsi, én szeretlek. De nem akarom, hogy miattam szakadj el a családodtól – mondta egy este.

– Nem te tehetsz róla – suttogtam.

Aztán jött az ultimátum. Egy vasárnap délután anyám leültetett a konyhában.

– Válassz! Vagy mi, vagy ő! Ha most elmész hozzá, többé ne gyere vissza ebbe a házba!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Ott ültem a régi konyhaasztalnál, ahol gyerekkoromban kakaót ittam reggelente. Most mégis úgy éreztem magam, mintha idegen lennék.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem Gáborhoz. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, tudtam: valami örökre véget ért.

Az első hetek nehezek voltak. Hiányzott a családom, az otthon melege. Gábor mindent megtett értem: főzött rám, virágot hozott haza munka után. Levente is hamar megszeretett – esténként együtt néztük a meséket.

De a múlt nem engedett el. Anyám nem hívott fel többet. Apám néha írt egy-egy rövid üzenetet: „Jól vagy?” – de sosem mertem visszahívni.

Egyik este Gábor megkérdezte:

– Fruzsi… akarsz velem új életet kezdeni? Hivatalosan is?

A szívem egyszerre telt meg örömmel és félelemmel. Tudtam: ha igent mondok, végleg lezárom a múltat.

– Igen – suttogtam könnyek között.

Az esküvőnk szűk körben zajlott le – csak néhány barátunk és Gábor családja volt ott. Anyámék nem jöttek el.

Azóta eltelt két év. Néha még mindig fáj a veszteség – főleg ünnepekkor vagy amikor Levente valami aranyosat mond. De megtanultam együtt élni vele.

Sokszor gondolkodom azon: vajon helyesen döntöttem? Megérte feladni mindent a szerelemért? Vagy csak önző voltam?

Ti mit tennétek a helyemben? Van olyan határ, amit nem szabad átlépni a szerelemért?