Segítség! A vejem már megint elvesztette az állását az „elvei” miatt – Mit tegyek, ha a lányom vakon támogatja?

– Már megint kirúgtak, ugye? – kérdeztem fojtott hangon, miközben Zsófi a konyhapultnak támaszkodva próbált nem rám nézni. Az ablakon túl a novemberi eső verte az ablakot, mintha csak a szívemet akarta volna kimosni a reménytől.

– Anya, kérlek… – kezdte halkan, de nem tudta befejezni. A vejem, Gábor, éppen a cipőjét húzta le az előszobában. Hallottam, ahogy nagyot sóhajt, majd belép hozzánk.

– Nem bírtam tovább nézni, ahogy a főnököm megalázza a kollégáimat – mondta Gábor, és a hangjában ott volt az a makacs büszkeség, amitől mindig is tartottam. – Megmondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább. Inkább vagyok munkanélküli, mint hogy asszisztáljak az igazságtalansághoz.

Zsófi odalépett hozzá, átölelte. Én csak álltam ott, és éreztem, ahogy a harag és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat.

– És most mi lesz? – kérdeztem végül. – Hogy fogjátok fizetni az albérletet? A múlt hónapban is csak azért nem csúsztatok el, mert én segítettem ki benneteket.

Gábor rám nézett. A szeme tele volt daccal.

– Nem fogok meghajolni senki előtt csak azért, hogy legyen pénzünk. Majd találok másik munkát. Olyat, ahol tisztességesen bánnak az emberekkel.

Zsófi bólintott. – Együtt megoldjuk, anya. Mindig megoldottuk.

De én már nem hittem ebben. Az elmúlt három évben Gábor öt munkahelyet hagyott ott vagy rúgták ki. Mindig ugyanaz: valaki igazságtalanul bánt valakivel, Gábor kiállt érte, aztán jött a felmondás. Zsófi pedig mindig mellette állt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci már rég aludt, de én csak bámultam a plafont. Vajon én rontottam el valamit? Túl puhán neveltem Zsófit? Miért nem látja be, hogy az életben néha kompromisszumokat kell kötni?

Másnap reggel átmentem hozzájuk. A lakásban csend volt. Zsófi a konyhában ült egy bögre kávéval.

– Anya… – kezdte halkan. – Tudom, hogy aggódsz. De Gábor tényleg jó ember. Csak…

– Csak túl büszke – fejeztem be helyette. – És te is túl büszke vagy ahhoz, hogy belásd: ez így nem mehet tovább.

Zsófi szeme megtelt könnyel.

– Szeretem őt. És hiszek abban, amit csinál. Ha mindenki csak hallgatna, soha semmi nem változna meg ebben az országban.

– De közben tönkreteszitek magatokat! – csattantam fel. – Nézd meg magatokat! Harminc éves vagy, és még mindig tőlem kell kölcsönkérned hó végén!

Zsófi felállt.

– Inkább élek így egy tisztességes ember mellett, mint egy olyan mellett, aki mindent lenyel csak azért, hogy ne legyenek gondjai.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hirtelen eszembe jutott apám: egész életében lenyelte a sérelmeket a gyárban, soha nem szólt vissza senkinek. És igen, mindig volt mit enni az asztalon – de soha nem volt boldog.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg én látom rosszul? Vagy csak félek attól, hogy Zsófiék sosem lesznek biztonságban?

A következő hetekben Gábor újra munkát keresett. Volt egy-két interjúja is: egy logisztikai cégnél, egy könyvelőirodában… De amikor meghallotta, hogy túlórázni kellene fizetés nélkül vagy hogy „csak papíron” jelentik be teljes munkaidőre, otthagyta az egészet.

Egy este átjöttek vacsorára. Laci próbált oldani a feszültséget:

– Na Gábor, találtál már valami normális helyet?

Gábor elmosolyodott.

– Még keresem azt a céget Magyarországon, ahol tényleg becsületesen bánnak az emberekkel.

Laci felnevetett.

– Akkor lehet, hogy nyugdíjas leszel mire megtalálod!

Zsófi megsértődött.

– Apa! Ez nem vicces!

Éreztem: ez így nem mehet tovább. Egy este leültem Lacival beszélgetni.

– Mi lesz velük? Meddig segíthetünk még nekik? Mi lesz, ha gyerekük lesz? – kérdeztem kétségbeesetten.

Laci vállat vont.

– Ez az ő életük. Mi csak támogatni tudjuk őket… vagy elengedni a kezüket.

De én nem tudtam elengedni őket. Minden hónapban ott voltam mögöttük: pénzzel, tanáccsal… vagy csak egy tál meleg levessel.

Egy nap Zsófi felhívott:

– Anya… terhes vagyok.

Először örültem. Aztán rám tört a pánik: hogyan fogják eltartani ezt a gyereket?

Gábor akkor már két hónapja munkanélküli volt. Zsófi részmunkaidőben dolgozott egy könyvtárban. Az albérlet ára emelkedett. Éjszakánként sírva aludtam el.

Aztán egy este Gábor átjött hozzánk beszélgetni.

– Tudom, mit gondolsz rólam – mondta halkan. – Hogy felelőtlen vagyok. De én tényleg hiszek abban, hogy lehet másképp élni ebben az országban. Hogy nem kell mindent lenyelni csak azért, hogy legyen mit enni az asztalon.

Néztem őt: ezt az embert választotta a lányom. És bármennyire is féltem tőle… talán igaza van.

De vajon meddig lehet kitartani az elvek mellett ebben az országban? Hol van a határ igazságosság és felelőtlenség között? Ti mit tennétek a helyemben?