Segítség! A rokonaink azt hiszik, hogy a házunkat az ő fiuknak és a lányunknak építjük! – Egy családi félreértés, ami mindent felforgatott

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondolják! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem a férjemet, Gábort. Aznap este már harmadszor hoztam szóba a témát, de egyszerűen nem tudtam lenyelni a dühömet.

Gábor csak sóhajtott, és letette a bögrét. – Zsuzsi, kérlek, ne idegeskedj már ezen. Majd tisztázzuk velük.

– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten. – Hogy mondod el a saját nővérednek, hogy nem azért építjük ezt a házat, hogy az ő fiuk és a mi lányunk majd itt éljenek együtt? Hogy ez nem egy közös projekt, hanem a MI otthonunk?

A történetünk ott kezdődött, amikor végre, sok évnyi spórolás után, belevágtunk az álomházunk építésébe Szentendre szélén. Mindig is vágytam egy kis kertre, ahol reggelente madárcsicsergésre ébredek, és ahol a lányom, Anna szabadon játszhat. Gábor is lelkes volt: végre lesz egy műhelye, ahol barkácsolhat. Azt hittük, innentől minden könnyebb lesz.

De aztán jöttek a rokonok.

Gábor nővére, Erika és a férje, Laci már az első pillanattól kezdve mindenbe beleszóltak. Először csak tanácsokat adtak: „Szerintem legyen nagyobb nappali, hogy elférjen majd két család is!” vagy „A kertbe mindenképp tervezzetek egy második bejáratot!”

Eleinte azt hittem, csak segíteni akarnak. De amikor Anna és az unokatestvére, Bence egyre többet játszottak együtt, Erika elkezdett célozgatni:

– Olyan jó lenne, ha egyszer majd ti ketten itt laknátok! – mondta Annának és Bencének mosolyogva. – Képzeljétek el: közös ház, közös kert…

Anna csak nevetett rajta, de én éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Nem beszéltünk erről Gáborral egészen addig, amíg Erika meg nem jelent egy katalógussal: „Nézd csak, Zsuzsi! Itt van egy szuper emeleti alaprajz – két külön lakrész! Így mindenkinek meglesz a maga kis világa.”

Aznap este ültem le Gáborral először komolyan beszélgetni erről.

– Te is hallod ezeket? – kérdeztem halkan.

– Persze – felelte fáradtan. – De hát tudod, Erika mindig szeret szervezkedni.

– De ez már több annál! – mondtam. – Ők tényleg azt hiszik, hogy ez a ház majd Anna és Bence közös otthona lesz! Hogy mi most nekik építjük fel az életüket!

Gábor csak vállat vont. – Majd elmondjuk nekik.

De nem mondtuk el. Hónapok teltek el így: Erika és Laci egyre többször jöttek át „ellenőrizni” az építkezést. Mindig hoztak valami ötletet vagy kritikát: „Ez a szoba túl kicsi lesz Bencének!” vagy „A fürdő legyen inkább közös!”

Közben Anna is kezdte érezni a nyomást. Egy este odajött hozzám:

– Anya… Ugye nem kell majd Bencével együtt laknom? Jó fej meg minden, de én nem akarok vele összeköltözni…

Megsimogattam a haját. – Persze hogy nem kell. Ez a mi házunk lesz. Csak néha az emberek szeretnek álmodozni mások helyett is.

De Erika nem adta fel. Egy vasárnapi ebédnél – amikor már mindenki ott volt: nagyszülők, gyerekek, sógorok – egyszer csak felállt és bejelentette:

– Szeretném megköszönni Zsuzsiéknak, hogy ilyen önzetlenül gondolnak Bencére is! Ritka az ilyen családi összetartás!

A levegő megfagyott. Mindenki engem nézett. Gábor lesütötte a szemét.

– Erika… – kezdtem halkan –, azt hiszem, félreértettél valamit.

De Erika csak mosolygott tovább. – Ugyan már! Hiszen mindenki látja, mennyire jól kijön Anna és Bence! Ez így természetes.

Aznap este sírva fakadtam Gábor előtt.

– Nem bírom tovább! Ez az egész házépítés rémálommá vált! Miért nem tudjuk egyszerűen megmondani nekik?

Gábor végül bólintott. – Igazad van. Holnap beszélünk velük.

Másnap átmentünk Erikáékhoz. A nappaliban ülve próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Erika, Laci… Szeretném tisztázni ezt az egészet – kezdtem remegő hangon. – Ez a ház nekünk készül. Nem tervezzük, hogy Anna és Bence együtt éljenek benne. Szeretjük őket mindketten, de nem akarjuk rájuk erőltetni ezt.

Erika arca először értetlen volt, aztán dühös lett.

– Hát ti tényleg ennyire önzők vagytok? Nem gondoltok Bencére? Hát nem család vagyunk?

Laci csak hallgatott.

– Nem önzés ez – mondta Gábor halkan –, hanem őszinteség. Nem akarjuk Annára kényszeríteni ezt az életet.

Erika sírni kezdett. – Mindig is azt hittem, hogy összetartunk…

Hazafelé csendben ültünk az autóban. Anna otthon várt ránk.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi baj kicsim – mondtam neki mosolyogva –, mostantól tényleg csak rólunk szól ez a ház.

Azóta eltelt pár hét. Erika nem keresett minket. Néha bánt a lelkiismeret-furdalás: vajon túl kemények voltunk? De amikor reggelente kilépek az udvarra, érzem: végre szabad vagyok.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?