Segítség! A párom lánya pokollá teszi az otthonomat – Mit tegyek, ha a családi béke veszélyben van?

– Már megint itt van? – suttogtam magam elé, miközben a kulcs elfordult a zárban. A szívem hevesen vert, ahogy Lilla belépett az ajtón. Nem volt még délután négy óra sem, Gábor pedig csak este hatra ígérte haza magát. Lilla, a tizenhat éves kamaszlány, akit mindig is próbáltam elfogadni, most újra váratlanul toppant be hozzánk.

– Szia, Anikó! – mondta hanyagul, ledobta a táskáját a kanapéra, és már ment is a hűtőhöz. – Van valami normális kaja?

Próbáltam mosolyogni, de belül forrtam. Megbeszéltük Gáborral, hogy Lilla csak előre szólva jöhet hozzánk, hogy mindenkinek legyen tere és ideje alkalmazkodni. Mégis, hetek óta rendszeresen felborította a napjaimat. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e rá, vagy inkább magamra, amiért nem tudom kezelni ezt a helyzetet.

– Szia, Lilla. Sajnos most nincs főtt étel, de csinálhatok neked egy szendvicset – válaszoltam halkan.

– Mindegy – morogta, és becsapta a hűtő ajtaját. – Amúgy is csak átjöttem, mert apu azt mondta, hogy itt tanulhatok nyugodtan. Anyánál most is veszekednek.

A szavaiban volt valami fájdalmas őszinteség. Egy pillanatra megsajnáltam, de aztán újra előtört bennem a feszültség: miért mindig nekem kell alkalmazkodnom? Miért érzem magam idegennek a saját otthonomban?

Este Gábor fáradtan ért haza. Lilla már elvonult a szobájába, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Megint itt volt Lilla – kezdtem óvatosan.

Gábor sóhajtott. – Tudom, szólt nekem. Ne haragudj, de most tényleg nem tud máshová menni. Anyjánál pokol az élet.

– Értem én… csak… – elakadtam. Nem akartam önzőnek tűnni, de úgy éreztem, lassan elveszítem az irányítást az életem felett.

– Anikó, kérlek… Próbálj meg türelmes lenni vele. Tudom, hogy nehéz neked is – nézett rám könyörgő szemekkel.

A könnyeim majdnem kicsordultak. Szerettem Gábort, de egyre inkább úgy éreztem: az én érzéseim senkit sem érdekelnek ebben a házban.

Másnap reggel Lilla már ott ült a konyhában, amikor felkeltem.

– Nem baj, ha ma is itt maradok? – kérdezte halkan.

– Persze… – feleltem gépiesen.

A nap folyamán próbáltam dolgozni otthonról, de Lilla hangosan telefonált a barátnőivel, zenét hallgatott és minden apróságba belekötött. Amikor szóltam neki, hogy halkabban legyen, csak annyit mondott:

– Nem vagy az anyám! Ne szólj bele!

Ez volt az a pillanat, amikor eltört bennem valami. Felhívtam Gábort munkahelyén.

– Ezt így nem lehet tovább csinálni! – mondtam remegő hangon. – Vagy beszélsz Lillával, vagy én megyek el innen egy időre.

Gábor hallgatott egy darabig.

– Anikó… kérlek… ne csinálj ebből nagy ügyet! Lilla most nagyon nehéz időszakon megy keresztül.

– És én? Én nem számítok? – kiáltottam fel.

Aznap este csendben vacsoráztunk hármasban. Lilla duzzogva piszkálta az ételt, Gábor pedig kerülte a tekintetemet. Éreztem: valami végleg megváltozott közöttünk.

Egy héttel később már alig beszéltünk Gáborral. Lilla továbbra is jött-ment kedve szerint. Egyik este összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz pár napra.

Anyám ölelése megnyugtatott. – Drágám, nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Néha magadra is gondolnod kell!

Hazatérve Gábor várt rám a nappaliban.

– Sajnálom – mondta csendesen. – Beszéltem Lillával. Megpróbálunk szabályokat hozni… De kérlek, ne hagyj el minket!

Nem tudtam mit mondani. Szerettem őket mindkettőjüket, de vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy boldog legyek ebben a mozaikcsaládban?

Most itt ülök és azon gondolkodom: hol van az én helyem ebben az új családban? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben folyamatosan háttérbe kell szorítanod önmagad? Ti mit tennétek a helyemben?