Segítség! A fiam leendő apósát részegen ismertük meg – Most mit tegyek?

– Anyu, kérlek, viselkedj normálisan! – suttogta a fiam, Bence, miközben az étkezőasztalnál ültem, és próbáltam nem bámulni a velem szemben ülő férfit. A férfit, aki hamarosan a fiam apósa lesz.

Azt hiszem, soha nem voltam még ennyire zavarban. Az asztalon gőzölgött a húsleves, a friss kenyér illata keveredett a vörösboréval – de mindezt elnyomta az a fojtogató érzés, amit az okozott, hogy Zoltán, Anna édesapja, már az első percekben láthatóan ittas volt. A pohara sosem volt üres, a szavai összefolytak, és időnként olyan hangosan nevetett a saját viccein, hogy még a szomszéd kutya is ugatni kezdett.

– Bence, kérsz még egy kis bort? – kérdezte Zoltán, miközben ügyetlenül töltött magának is. A bor végigfolyt az abroszon. Anna anyja, Márta, gyorsan felpattant, hogy letörölje, de közben rám nézett – abban a pillantásban minden benne volt: szégyen, bocsánatkérés és kétségbeesés.

Próbáltam elterelni a figyelmemet. Azt mondogattam magamban: „Ez csak egy este. Talán csak most ivott többet a szokásosnál.” De ahogy telt az idő, egyre világosabb lett: ez nem egy egyszeri botlás. Zoltán minden mozdulata árulkodott arról, hogy ez nála rendszeres.

A vacsora után Bence odajött hozzám a konyhába. – Anya, kérlek, ne csinálj ebből ügyet! Anna nagyon érzékeny erre. Tudod, mennyit jelent neki a családja.

– Bence – mondtam halkan –, nem akarok bajt csinálni. De láttad te is… Ez nem normális.

– Tudom – sóhajtott fel. – De Anna azt mondja, apja csak néha iszik túl sokat. És különben is, most mindenki ideges volt.

Nem tudtam mit mondani. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a saját gyerekkorom emlékei: apám is gyakran ivott. Emlékszem azokra az estékre, amikor anyám sírt a konyhában, és én próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám.

Másnap reggel Anna felhívott. – Nagyon sajnálom a tegnap estét – mondta halkan. – Apa… néha elveszíti a mértéket. De nagyon szeretnék boldogok lenni Bencével.

– Anna, én csak azt akarom, hogy ti ketten jól legyetek – válaszoltam. – De tudod, hogy az ilyen dolgok… nem múlnak el maguktól.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy Anna szipog.

A következő hetekben próbáltam nem gondolni rá, de minden családi esemény előtt gyomorgörcsöm lett. Vajon Zoltán megint inni fog? Vajon Bence és Anna tényleg készen állnak arra, hogy egy ilyen problémával együtt éljenek?

Egy vasárnap délután Bence leült mellém a nappaliban.

– Anya – kezdte –, beszéltem Annával. Ő azt mondja, hogy apja már többször próbált leszokni, de mindig visszaesik. Márta néni is nagyon szenved ettől…

– És te? Te hogy érzed magad ebben? – kérdeztem.

– Nem tudom – vallotta be Bence. – Félek attól, hogy ez ránk is hatással lesz. De szeretem Annát.

– A szeretet fontos – mondtam –, de néha nem elég. Ha valaki nem akar változtatni… az egész család megsínyli.

Azóta sokat gondolkodom: vajon bele kell-e szólnom? Jogom van-e tanácsot adni vagy figyelmeztetni őket? Vagy csak hagynom kellene, hogy maguk tapasztalják meg?

Egy este Márta néni hívott fel titokban.

– Kérem… ne haragudjon Zoltánra! Ő jó ember, csak… nagyon nehéz neki mostanában. Féltem Annát is…

– Nem haragszom – válaszoltam –, csak aggódom mindannyiukért.

Azóta minden találkozás feszültséggel teli. Próbálok kedves lenni Zoltánnal, de közben rettegek attól, hogy egyszer majd valami nagyobb baj történik.

Most itt ülök az ablak előtt és azon gondolkodom: vajon mit tehetnék még? Beszéljek újra Bencével? Vagy hagyjam rájuk? Mi van akkor, ha egyszer majd unokáim lesznek ebben a családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozik rám egy ilyen probléma? Vajon tényleg jobb néha hallgatni?