Segítség! A férjem elhagyott, és elvitte az összes megtakarításunkat – Mit tegyek most?
– Hogy tehetted ezt velem, Zoltán? – suttogtam a nappali közepén állva, miközben a telefonom kijelzőjén a „Nincs elérhető” felirat villogott. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása töltötte be a teret. Az asztalon ott hevert Zoltán üzenete: „Ne keress. Nem bírom tovább.”
A szívem a torkomban dobogott, miközben újra és újra átfutottam a netbankot. Az összes közös megtakarításunk eltűnt. Egy pillanat alatt váltam feleségből elhagyott asszonnyá, biztonságban élőből bizonytalanságban vergődővé. A kezem remegett, ahogy próbáltam felhívni, de csak a sípszó válaszolt.
Nem tudom, mennyi ideig álltam ott mozdulatlanul. Egyszer csak csöngettek. Anyósom, Ilona állt az ajtóban, arcán azzal a szigorú kifejezéssel, amit mindig is ismertem.
– Na végre! – csattant fel, ahogy belépett. – Hol van Zoltán? Mit csináltál vele?
– Én? – kérdeztem döbbenten. – Ő hagyott el engem! Elvitte az összes pénzünket!
Ilona leült a kanapéra, keresztbe tette a karját. – Biztos vagy benne, hogy nem te kergetted el? Tudod, mennyit panaszkodott mostanában?
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Nem tudom, mit csináltam volna másképp… Mindent megtettem érte! Dolgoztam, főztem, takarítottam…
– Az nem elég – vágott közbe Ilona. – Egy férfi nem csak ennyit vár el egy nőtől.
Ekkor valami eltört bennem. Felálltam, és remegő hangon mondtam:
– Ilona néni, most tényleg engem hibáztat? Zoltán mindent magával vitt! Egy fillérem sincs! Hogy gondolja, hogy ez az én hibám?
Anyósom arca megkeményedett. – Az én fiam sosem tenne ilyet ok nélkül.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden múltbeli sérelem, minden apró beszólás eszembe jutott: amikor Zoltán későn jött haza, amikor hetekig nem beszélt hozzám rendesen, amikor Ilona mindig azt mondta, hogy „egy nő dolga alkalmazkodni”.
– És most mit csináljak? – kérdeztem halkan.
Ilona vállat vont. – Dolgozz többet. Vagy költözz vissza anyádhoz.
A szobában fojtogató lett a levegő. Anyám vidéken él egy kis házban, alig van helye magának is. Nem akartam visszamenni oda harmincöt évesen, egyedül, összetörve.
Aznap este órákig ültem a sötétben. Próbáltam visszaemlékezni az utolsó hetekre. Zoltán egyre idegesebb volt, sokat telefonált titokban. Egyszer hallottam ismeretlen női hangot a vonalban. Amikor rákérdeztem, azt mondta: „Csak egy kolléganő.”
Másnap reggel felhívtam a munkahelyemet. A főnököm, Katalin együttérzően hallgatta végig a történetet.
– Ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan – mondta halkan.
– Nem engedhetem meg magamnak – válaszoltam. – Most minden forint számít.
Katalin sóhajtott. – Ha bármiben tudok segíteni…
A napok teltek, de Zoltán nem jelentkezett. A közös barátaink is csak találgatni tudtak.
Egyik este csörgött a telefonom. A kijelzőn Zoltán húga, Dóra neve villogott.
– Szia, Eszter – szólt bele halkan. – Hallottam… Sajnálom. De tudnod kell valamit: Zoltán már hónapok óta másik nővel van együtt. Azt mondta nekem, hogy új életet akar kezdeni.
A világ megint összedőlt körülöttem.
– És a pénz? – kérdeztem sírva.
– Azt mondta, neki is jár…
Letettem a telefont. Aznap este először éreztem dühöt a fájdalom helyett.
Másnap bementem a bankba és feljelentést tettem. Az ügyintéző sajnálkozva nézett rám.
– Sajnos házastársak között nehéz bizonyítani… De próbáljuk meg követni a pénz útját.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: hogyan lehet ennyire kiszolgáltatottnak lenni valaki mellett, akit szerettél? Hogy lehet újrakezdeni mindent harmincöt évesen?
Az anyósom többször is felhívott azóta, de már nem vettem fel neki. Dóra egyszer átjött hozzám egy üveg borral.
– Eszter, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Zoltán mindig is gyáva volt. Te viszont erős vagy.
A szavai lassan átsegítettek a legnehezebb napokon. Elkezdtem újra sportolni, jelentkeztem egy tanfolyamra is munka mellett. Minden fillért félretettem.
Egy év telt el azóta. Még mindig fáj néha reggelente felébredni egyedül, de már nem félek annyira a jövőtől.
Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze kávéval és azon gondolkodom: vajon hány nő járhatott már hasonló cipőben? Miért mindig a nőt hibáztatják ilyenkor? És vajon képesek vagyunk-e igazán újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?