Rejtekhelyem a munkahely: Miért menekülök otthonról minden reggel?

– Marika, megint késel! – harsogta Laci, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A hangja visszhangzott a panelház szűk folyosóján, és én már előre összerezzentem. Nem szóltam vissza, csak gyorsan felkaptam a cipőmet, és kiléptem a hajnali szürkeségbe. A szívem hevesen vert, mintha bűnt követtem volna el, pedig csak dolgozni indultam.

A buszon ülve néztem az ablakon át a szürke, álmos várost. A gondolataimban újra és újra lejátszódott az aznapi veszekedés. Laci már hónapok óta minden apróságba belekötött: túl sós a leves, túl hangos a tévé, túl sokáig beszélgetek anyámmal telefonon. Régen szerettem hazamenni hozzá – mostanra viszont a munkahely lett az egyetlen hely, ahol levegőt kapok.

A kollégáim nem tudják, mi zajlik bennem. Azt hiszik, csak egy kicsit fáradt vagyok. Pedig minden nap egy újabb harc: reggelente úgy érzem magam, mint aki csatába indul. A főnököm, Gábor néha rám néz, mintha sejtene valamit.

– Marika, minden rendben otthon? – kérdezte egyik délután, amikor már harmadszor felejtettem el elküldeni egy fontos e-mailt.

– Persze, csak kicsit sok mostanában – hazudtam mosolyogva.

De valójában már hónapok óta nem volt semmi rendben. Laci egyre zárkózottabb lett, gyakran kiabált velem minden ok nélkül. Néha azt éreztem, mintha direkt keresné a veszekedést. Egyik este, amikor hazaértem, a vacsora helyett csak egy üres tányért találtam az asztalon.

– Ha nem vagy itthon időben, akkor ne is várj tőlem semmit! – mondta ridegen.

– Laci, dolgozom! Nem tudok mindig hatra hazaérni! – próbáltam magyarázni.

– Mindig csak kifogásokat keresel! – vágott vissza.

Aztán becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Én pedig ott maradtam a csendben, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Mikor lettünk egymás ellenségei?

A családom semmit sem tudott erről. Anyám mindig azt mondta: „Marika, egy házasságban vannak hullámvölgyek. Türelem kell.” De meddig lehet türelmesnek lenni? Amikor már minden nap fáj?

Egyik pénteken, amikor már annyira fáradt voltam a folyamatos veszekedésektől, hogy alig bírtam felkelni reggel, Gábor odajött hozzám a konyhában.

– Marika, ha szeretnél beszélgetni valakivel… én itt vagyok – mondta halkan.

Majdnem elsírtam magam. Jólesett volna kiönteni a szívemet valakinek, de féltem. Mi lesz, ha kiderül? Mit szólnának a kollégáim? Mit szólna Laci?

Aznap este ismét későn mentem haza. Laci már várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakodva.

– Túlóra volt – feleltem halkan.

– Persze… biztos csak jól érezted magad valakivel! – vágta hozzám dühösen.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Nem szóltam semmit. Csak bementem a hálószobába és csendben sírtam. Ekkor döntöttem el: nem akarok így élni tovább.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya… baj van Lacival – suttogtam remegő hangon.

– Mi történt, kislányom? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent: a veszekedéseket, a gyanúsítgatásokat, azt, hogy már félek hazamenni. Anyám sokáig hallgatott.

– Marika… ha boldogtalan vagy, ne maradj ott csak azért, mert mit szólnak mások. Az életedről van szó! – mondta végül.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki kimondta helyettem is: jogom van boldognak lenni.

Aznap este leültem Lacival beszélgetni.

– Laci… így nem mehet tovább. Szeretném, ha elgondolkodnánk azon, mihez kezdjünk – mondtam remegő hangon.

Először dühös lett. Kiabált velem, hogy mindent én rontottam el. Aztán hirtelen elcsendesedett.

– Te tényleg elmennél? – kérdezte halkan.

– Igen… ha így marad minden, akkor igen – feleltem őszintén.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel azonban valami megváltozott bennem: először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán van kiút ebből az egészből.

A munkahelyemen Gábor ismét odajött hozzám.

– Hogy vagy ma? – kérdezte kedvesen.

– Jobban… azt hiszem végre elkezdtem tenni magamért – mosolyogtam rá halványan.

Nem tudom még pontosan, hogyan tovább. De azt már tudom: nem akarok többé menekülni. Nem akarok félni hazamenni. Megérdemlem a boldogságot – még akkor is, ha ezért mindent újra kell kezdenem.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani egy kapcsolatban úgy, hogy közben elveszítjük önmagunkat?