„Reggel 10-kor mentem a menyemhez: ő még aludt, a gyerekek egyedül játszottak – aztán panaszkodik, hogy fáradt” – Egy nap, ami darabokra szedte a családunkat

– Hát ez kész röhej! – csattantam fel magamban, miközben a liftben álltam a panelház harmadik emeletén. A kezem tele volt frissen sült pogácsával, amit hajnalban sütöttem, hogy meglepjem a menyemet és az unokáimat. Tíz óra múlt pár perccel, amikor becsöngettem. Azt hittem, már mindenki ébren lesz, hiszen nálunk otthon ilyenkor már rég főtt az ebéd, és a gyerekek is az udvaron játszottak.

A csengő hangjára csak hosszas várakozás után nyílt ki az ajtó. Anna, a menyem, kócos hajjal, pizsamában állt előttem. A szemében fáradtság ült, de próbált mosolyogni.

– Jó reggelt, Ilona néni! – motyogta álmosan.

– Jó reggelt? Hát már tíz óra van! – szóltam rá kicsit élesebben, mint szerettem volna. – Hol vannak a gyerekek?

– Játszanak a szobában – felelte halkan, és beengedett.

A nappaliban két kis unokám, Marci és Lili, csendben építőkockáztak. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, és néztem őket. Olyan békésnek tűntek, de valami mégis furcsa volt. Anna közben gyorsan eltűnt a fürdőszobában. Hallottam, ahogy vizet enged, talán arcot mosott.

Leültem a kanapéra, és próbáltam elnyomni a dühömet. „Milyen anya az ilyen?” – gondoltam magamban. „Alszik délelőtt, miközben a gyerekek magukra vannak hagyva!” Nem bírtam magamban tartani.

– Anna, beszélnünk kellene – szóltam oda neki, amikor visszajött.

– Tudom, Ilona néni… – sóhajtott nagyot. – Ne haragudjon, nagyon fáradt vagyok mostanában.

– Fáradt? Hát mitől vagy ennyire fáradt? Itthon vagy egész nap! A gyerekek már nagyok, nem kell őket pelenkázni sem. Régen mi mindent megcsináltunk hajnalban, dolgozni jártunk, főztünk, mostunk… Nem értem ezt az egészet.

Anna szeme megtelt könnyel. Egy pillanatig azt hittem, össze fog omlani előttem.

– Ilona néni… én tényleg próbálkozom. De amióta Gábor (a fiam) új munkahelyen van, minden este későn jön haza. Én egész nap egyedül vagyok a gyerekekkel. Nincs segítségem. Éjjel alig alszom, mert Lili sokat sír álmában… Néha úgy érzem, megbolondulok.

A szavai megleptek. Soha nem gondoltam bele igazán abba, milyen lehet egyedül két kisgyerekkel egész nap. De mégis… valahogy nem tudtam elengedni a saját elvárásaimat.

– De hát én is felajánlottam már többször is, hogy segítek! Miért nem szólsz?

Anna csak megrázta a fejét.

– Mert mindig azt érzem, hogy csak kritizálna engem… hogy sosem vagyok elég jó önnek. Hogy bármit csinálok, az kevés.

Ez mellbe vágott. Tényleg így látszom kívülről? Egy szigorú anyósnak?

A gyerekek közben odajöttek hozzám.

– Nagyi, játszol velünk? – kérdezte Marci.

Elmosolyodtam, de belül forrt bennem az indulat és a szégyen is egyszerre. Vajon tényleg túl sokat várok el Annától? Vagy ő túl kevésnek érzi magát? Hol csúszott félre minden?

Aznap délután Gábor is hazajött korábban. Anna rögtön elvonult a hálószobába pihenni. Gábor leült mellém.

– Anya… kérlek, ne bántsd Annát. Nagyon nehéz most neki. Én sem tudok többet segíteni neki munka mellett.

– De hát én csak jót akarok! – fakadtam ki. – Nem akarom, hogy a gyerekeim ilyen rendetlenségben nőjenek fel!

Gábor csak csendben nézett rám.

– Néha nem az számít, hogy rend van-e vagy sem… hanem hogy boldogok vagyunk-e együtt.

Este hazamentem. Egész úton csak ez járt a fejemben: vajon tényleg annyira fontosak az én szabályaim? Vagy csak elfelejtettem meghallani Annát?

Azóta is visszhangzik bennem Anna hangja: „sosem vagyok elég jó önnek”. Vajon hány családban hangzik el ugyanez? Hány anya és meny él egymás mellett úgy, hogy igazából sosem értik meg egymást?

Talán nekünk is újra kellene tanulni beszélgetni egymással… De vajon képesek vagyunk rá? Vagy örökre ott marad köztünk ez a fal?