Régen a társaság lelke voltam – ma már senki sem hív fel a születésnapomon

– Hát, boldog születésnapot, Zsuzsa! – mondtam ki hangosan magamnak, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávémat kavargattam. A lakásban csak a hűtő zúgása törte meg a csendet. Régen ilyenkor már csörgött a telefonom, jöttek az üzenetek, a Facebook-értesítések, a virágfutár is becsöngetett néha. Most csak a naptár emlékeztetett rá, hogy ma van az a nap.

Még néhány éve is más volt minden. Akkoriban én voltam az, aki összetartotta a társaságot. Ha valakinek gondja volt, hozzám fordult. Én szerveztem a szilveszteri bulikat, a nyári kerti partikat, még a kollégákat is én rántottam össze egy-egy péntek esti borozásra. A családom is mindig nálam gyűlt össze: anyám, apám, a húgom, Eszter, meg a két unokahúgom. Mindenki számított rám.

– Zsuzsa, te vagy a mi napunk fénye! – mondta egyszer anyám nevetve egy karácsonyi vacsorán. Akkor még nem tudtam, mennyire hiányozni fog ez a mondat.

Aztán valahogy minden megváltozott. Először csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebben jelentkeznek. A barátnőim közül többen férjhez mentek, gyerekeik lettek, és már nem értek rá esténként beszélgetni. A munkahelyemen új főnök jött, aki nem nézte jó szemmel a közös ebédeket. A családban is feszültségek támadtak: Eszterrel összevesztünk apánk öröksége miatt, anyám pedig egyre zárkózottabb lett apám halála után.

– Miért nem hívod fel Esztert? – kérdezte anyám egyszer.
– Mindig én keresem őt! – vágtam rá dühösen. – Egyszer próbáljon meg ő keresni engem!

De nem keresett. És én sem hívtam többet.

A barátaim is elmaradoztak. Először csak ritkábban találkoztunk, aztán már csak üzeneteket váltottunk, végül azok is elmaradtak. Egyikük sem volt rossz ember, csak az életük más irányt vett. Én pedig maradtam a régi lakásban, ugyanazokkal az emlékekkel.

A munkahelyemen is egyre inkább kívülállónak éreztem magam. Az új kollégák fiatalabbak voltak, másról beszéltek, más dolgok érdekelték őket. Próbáltam közeledni hozzájuk, de mintha láthatatlan fal választott volna el minket.

A szomszédok is kicserélődtek. A régi Marika néni meghalt, helyére egy fiatal pár költözött, akik sosem köszönnek vissza. A házban már senki sem jön át egy kávéra vagy egy szelet süteményre.

Ma reggel még reménykedtem benne, hogy talán valaki eszébe jutok. De ahogy telt az idő, egyre inkább elöntött a keserűség és a harag.

– Ennyit érek? – kérdeztem magamtól hangosan. – Hogy senki sem gondol rám?

Délután végül felhívtam anyámat.
– Szia anya! – próbáltam vidámnak tűnni.
– Szia Zsuzsa! Boldog születésnapot kívánok! – mondta fáradt hangon. – Eszterék is üdvözölnek.
– Köszönöm – feleltem röviden.
– Jövő héten átjössz ebédre?
– Majd meglátom…

Letettem a telefont, és úgy éreztem magam, mint akit elfelejtettek. Az ablakhoz mentem, és néztem az utcát. Lent gyerekek játszottak, nevetgéltek. Egy pillanatra irigyeltem őket: nekik még ott van az egész életük előttük.

Este felhívtam Magdit, a régi barátnőmet.
– Szia Magdi! Rég beszéltünk…
– Jaj Zsuzsa, ne haragudj! Most nagyon rohanok, majd visszahívlak jó? Boldog szülinapot!

Nem hívott vissza.

Leültem a kanapéra, és elővettem egy régi fényképalbumot. Ott voltunk mindannyian: Eszterrel gyerekként a Balatonon; anyám mosolyogva tartja a tortát; én és Magdi egy régi szilveszteri bulin; kollégák egy céges kiránduláson. Mindenki boldognak tűnt.

Vajon mi változott? Vagy csak én változtam meg? Lehet, hogy túl büszke voltam ahhoz, hogy először én keressek másokat? Vagy egyszerűen csak így múlik el minden?

Ahogy néztem a képeket, rájöttem: talán nekem kellene újra kezdeményezni. Talán nem várhatom el mindig mástól, hogy rám gondoljon. De vajon képes vagyok-e újra nyitni azok felé, akik egyszer már eltávolodtak tőlem?

Most itt ülök egyedül a születésnapomon, és azon gondolkodom: vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan érzik magukat feleslegesnek és láthatatlannak? És vajon mit lehet tenni azért, hogy újra megtaláljuk egymást?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet még javítani az elveszett kapcsolatokat – vagy jobb inkább továbblépni?”