„Régen a színpadon álmodtam, ma már a saját unokám sem tudja, hogy valaha énekeltem” – Egy elfeledett álom története

– Mama, hol van a hajkeféd? – kiáltotta be a fürdőszobából a tizenhárom éves unokám, Lili. Egy pillanatra megálltam a konyhában, a kezem remegett a mosogatórongyon. A hajkefe… régen az volt a mikrofonom. Akkoriban, amikor még minden este titokban felléptem a saját előszobánkban, és a szürke panelház falai között csak én tudtam, hogy valójában egy hatalmas színpadon állok.

– A fiókban van, kicsim – válaszoltam halkan, de Lili már nem is figyelt rám. A telefonját nyomkodta, fülében fülhallgató, valami új slágert dúdolt magában. Nem is tudja, hogy valaha én is énekeltem. Hogy az éneklés volt az első szerelmem.

Gyerekkoromban minden nap ugyanúgy telt: reggel iskolába, délután tanulás, este vacsora. Anyám fáradtan jött haza a gyárból, apám néha hetekig vidéken dolgozott. De amikor egyedül maradtam otthon, elővettem a hajkefét, felálltam a kisszékre a tükör előtt, és elképzeltem, hogy előttem áll az egész világ. A képzeletemben tapsoltak, nevettek, sírtak – mindent nekem köszönhettek.

Aztán jött a gimnázium, ahol végre volt énekkar. Ott ismertem meg Juditot is, aki mindig azt mondta: „Kata, neked hangod van! Menj el a konziba!” De anyám csak legyintett: „Énekesből nem lesz ember, lányom. Tanulj rendes szakmát.” És én hittem neki. Féltem csalódást okozni.

Az első szerelmem is az énekkarból volt: Gábor. Ő gitározott, én énekeltem. Titokban arról álmodoztunk, hogy egyszer együtt lépünk fel valami nagy fesztiválon. De Gábor szülei elköltöztek Debrecenbe, mi pedig sosem beszéltünk többet.

Az érettségi után könyvelő lettem egy kis cégnél. Az éneklés maradt a fürdőszobában – néha még most is dúdolok magamnak, amikor senki sem hallja. Férjhez mentem Péterhez, két gyerekünk született: András és Zsuzsa. Az élet ment tovább: bölcsőde, óvoda, iskola, munkahelyi gondok, betegségek. Az álmok lassan elhalványultak.

Egyetlen egyszer voltam közel ahhoz, hogy újra énekeljek közönség előtt. A helyi művelődési házban szerveztek egy retro estet – nosztalgia slágerekkel. Zsuzsa akkor már kamasz volt, szégyellte volna, ha fellépek. „Anya, ne csináld! Mindenki rajtam fog nevetni!” – könyörgött. És én megint engedtem.

Most itt vagyok hatvanöt évesen, és nézem Lilit, ahogy táncol a szobájában a TikTokra. Néha hallom a hangját – tiszta és erős –, de sosem kérdezi meg tőlem: „Mama, te szerettél énekelni?” Nem tudja. Senki sem tudja.

Péter már öt éve nincs velünk. A gyerekek ritkán hívnak fel – mindig sietnek. Néha úgy érzem, mintha egy láthatatlan üvegfal választana el tőlük. Próbálok beszélgetni Lilivel: „Milyen zenét szeretsz? Nem akarsz megtanítani egy dalt?” De csak vállat von: „Nem értenéd úgysem.”

Tegnap este elővettem egy régi fényképet: tizennyolc éves vagyok rajta, mikrofon a kezemben, mosolygok. Megszorítottam a kép sarkát és halkan dúdolni kezdtem azt a dalt, amit akkoriban mindenki ismert: „Ha én rózsa volnék…” A könnyek végigfolytak az arcomon.

Ma reggel Lili megtalálta a képet az asztalon.
– Ez ki? – kérdezte.
– Én vagyok – feleltem halkan.
– Te? És miért van nálad mikrofon?
– Régen sokat énekeltem.
– Tényleg? Soha nem mesélted!

Csak mosolyogtam.
– Nem volt rá alkalom.

Lili egy pillanatig nézett rám, aztán visszatért a telefonjához. Éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon hányan vagyunk még így? Hányan temettük el az álmainkat csendben? És vajon lesz-e valaha bátorságunk elmondani őket azoknak, akik igazán fontosak nekünk?

Talán még nem késő… Vagy igen? Vajon ha most újra elénekelném azt a régi dalt Lilinek – meghallaná-e egyáltalán?