Ramenleves és Csend: Hogyan Próbáltam Kitenni a Saját Gyerekeimet a Lakásomból – Egy Nyugdíjas Anya Vallomása

– Már megint ramenleves? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben lehuppant a konyhaasztalhoz. A hangjában ott csengett az a leplezetlen elégedetlenség, amitől minden alkalommal összeszorul a gyomrom.

– Igen, Zsuzsi, már megint. Tudod jól, hogy a nyugdíjam nem elég másra – feleltem fáradtan, miközben a gőzölgő tésztát kanalaztam a tányérjába. A fiam, Gergő is belépett, fején a kapucni, kezében telefon. Egy szó nélkül leült, és már pötyögött is tovább.

Az utóbbi hónapokban minden nap ugyanaz: csendes feszültség, egymás mellett élés, de nem együtt. Az én lakásom – az egyetlen örökségem a szüleimtől –, most három felnőtt ember menedéke lett. De én már nem bírom tovább. Hatvanhárom éves vagyok, és úgy érzem, sosem voltam még ennyire magányos a saját otthonomban.

Azt hittem, ha majd felnőnek, lesz saját életük. De Budapest drága, albérletet kivenni szinte lehetetlen az ő fizetésükből. Zsuzsi harminckettő, Gergő huszonnyolc – mindketten diplomások, de egyikük sem talál stabil állást. Zsuzsi egy könyvesboltban dolgozik minimálbérért, Gergő pedig futárkodik, amikor épp van munka.

Egyik este, amikor már harmadszor szóltam rá Gergőre, hogy ne hagyja szanaszét a cipőit a folyosón, elszakadt bennem valami.

– Nem bírom tovább ezt! – csattantam fel. – Felnőttek vagytok! Mikor terveztek végre elköltözni?

Zsuzsi rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.

– Anya, tudod jól, hogy nem olyan egyszerű…

– Nem érdekel! – kiáltottam vissza. – Nekem is jogom van egy kis nyugalomhoz! Egész életemben értetek dolgoztam! Most már szeretnék egyedül lenni!

A szavak kimondása után azonnal megbántam mindent. Zsuzsi sírva fakadt, Gergő kiviharzott a lakásból. Éjszaka alig aludtam; bámultam a plafont és azon gondolkodtam: tényleg ilyen önző lettem volna? Vagy csak egyszerűen elfáradtam?

Másnap reggel csend volt. Zsuzsi nem szólt hozzám, csak összepakolta a táskáját és elment dolgozni. Gergő sem jött haza egész nap. A lakás üresnek tűnt – és mégis: valahogy megkönnyebbültem.

Délután felhívott az unokatestvérem, Marika.

– Jaj, Ilona, ne marcangold magad! – mondta. – Az én fiam is még itthon lakik harmincöt évesen! Ez ma már teljesen normális.

– De meddig? – kérdeztem kétségbeesetten. – Meddig kell még mindent elviselnem? Azt érzem, sosem lesz vége.

Marika csak sóhajtott.

Este Zsuzsi hazajött. Csendben leült mellém a kanapéra.

– Anya… Sajnálom. Tudom, hogy nehéz neked is. De hova menjünk? Néztünk albérletet Gergővel… Egy szoba is több mint százezer forint havonta. Nekünk nincs ennyi pénzünk.

– Értem én… – suttogtam. – De nekem is nehéz. Néha úgy érzem, mintha sosem nőttetek volna fel igazán…

Zsuzsi csak bólintott. Aztán halkan hozzátette:

– Mi is szeretnénk menni. Csak nem tudjuk hogyan.

Aznap este először beszélgettünk őszintén hónapok óta. Elmondtam nekik mindent: hogy félek az öregedéstől, hogy rettegek attól, mi lesz velem, ha egyszer tényleg egyedül maradok – de most mégis erre vágyom legjobban.

Gergő másnap reggel leült velem kávézni.

– Anya… Ha találnék rendes munkát, elköltöznék. De most minden bizonytalan. Nem akarunk neked terhet jelenteni.

– Nem vagytok teher… Csak… néha úgy érzem, elveszítettem magamat ebben az egészben.

A következő hetekben mindenki próbált változtatni valamin. Zsuzsi plusz műszakokat vállalt a boltban, Gergő jelentkezett több helyre is állásinterjúra. Én pedig igyekeztem türelmesebb lenni – de esténként még mindig arról álmodoztam: milyen lenne egyedül ülni a nappaliban egy csésze teával és hallgatni a csendet.

Egyik pénteken Zsuzsi hazaállított egy doboz ramenlevessel és mosolyogva mondta:

– Ma én főzök! És ha minden jól megy… talán jövő hónaptól albérletbe költözünk Gergővel.

A szívem egyszerre telt meg örömmel és félelemmel. Vajon tényleg készen állok rá? Vagy csak azt hittem?

Most itt ülök a konyhában, előttem egy tál ramenleves. Hallgatom a lakás zajait: Zsuzsi nevetése a szobából, Gergő halk zenéje a fürdőből. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék magamnak is egy kis életet?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon minden anya átéli ezt egyszer?