Rábeszéltem az apósomat, hogy vegye fel a testvéremet dolgozni – most mindenki engem hibáztat a családban
– Te tényleg azt hiszed, hogy Márk alkalmas lenne erre a munkára? – kérdezte az apósom, László, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. A hangjában ott bujkált a kétkedés, amitől összeszorult a gyomrom.
– Igen, biztos vagyok benne – hazudtam. Valójában egyáltalán nem voltam biztos semmiben. Márk mindig is bajkeverő volt, de anyám napok óta könyörgött, hogy segítsek neki. „Csak egy esélyt adj neki, fiam!” – mondta újra és újra. Nem tudtam nemet mondani neki.
Aznap este, amikor hazaértem, Anna, a feleségem már várt rám.
– Sikerült beszélned apámmal? – kérdezte reménykedve.
– Igen. Fel fogja venni Márkot. Holnap kezdhet is.
Anna arca felragyogott, de én csak egyre mélyebbre süllyedtem a bűntudatban. Tudtam, hogy ezzel hatalmas felelősséget vállaltam magamra.
Márk másnap reggel pontosan érkezett az autószervizbe. László bemutatta neki a kollégákat: Jánost, a fő szerelőt, és Zolit, aki már húsz éve dolgozott ott. Az első nap még minden rendben ment. Márk igyekezett, viccelődött, próbált beilleszkedni.
De aztán jöttek a problémák. Először csak apróságok: eltűnt egy-két szerszám, valaki panaszkodott, hogy Márk nem fejezte be rendesen a munkáját. Egyik este László félrehívott.
– Figyelj ide, Tamás – mondta halkan –, én megígértem neked és Annának is, hogy adok egy esélyt a testvérednek. De ha így folytatja, nem tudom tovább megtartani.
Próbáltam beszélni Márkkal.
– Miért nem figyelsz oda jobban? – kérdeztem tőle idegesen.
– Ugyan már! Mindenki hibázik néha – legyintett. – Amúgy is, László bácsi túl szigorú.
Hiába próbáltam rá hatni, csak még dacosabb lett. Egy hét múlva eltűnt a kasszából húszezer forint. László magához hívott.
– Tamás, ezt most már tényleg nem nézhetem tovább. A pénznek nyoma veszett, és csak Márk férhetett hozzá.
Az arcom égett a szégyentől. Próbáltam elérni Márkot telefonon, de nem vette fel. Anyám sírva hívott fel:
– Hol van Márk? Nem jött haza tegnap este sem!
Anna is egyre feszültebb lett.
– Miért kellett ezt erőltetni? Most mindenki ránk néz ferde szemmel!
A családi ebédek feszültté váltak. László alig szólt hozzám, anyám csak sírt, Anna pedig haragudott rám és Márkra is.
Egy hét telt el így. Egyik este csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Márk állt ott, koszosan, fáradtan.
– Bocsánatot akarok kérni – mondta halkan. – Elrontottam mindent.
Anyám átölelte, Anna csak némán nézte őt. László nem volt hajlandó beszélni vele.
– Mit vársz tőlünk most? – kérdeztem tőle dühösen.
– Nem tudom… csak szeretném jóvátenni valahogy – suttogta.
De lehet ezt egyáltalán jóvátenni? Azóta sem tudom eldönteni. A családunkban még mindig ott van a feszültség. Mindenki engem hibáztat: anyám szerint nem segítettem eleget Márknak; Anna szerint túl sokat vállaltam; László szerint sosem kellett volna belevonni őt az üzletbe.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy mindannyian azok vagyunk? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?