Papíregér, vágyakozó szív – Natália története: Miért olyan nehéz önmagunkat szeretni?

– Natália, te mindig csak a bajt hozod ránk! – ordította anyám, miközben a porcelánbögrét az asztalhoz csapta. A tea végigfolyt a terítőn, én pedig dermedten álltam a konyhaajtóban. Tizenhárom éves voltam, és már akkor is pontosan tudtam, hogy a családunkban én vagyok a bűnbak. Apám a sarokban hallgatott, mint mindig, csak a szemével intett: ne szólj vissza, ne rontsd tovább a helyzetet.

Aznap este a szobámban ültem, ölemben egy papírból hajtogatott egérrel – az egyetlen barátommal. A papíregérnek suttogtam el mindazt, amit senki másnak nem mertem: mennyire fáj, hogy sosem vagyok elég jó. Hogy anyám sosem ölel meg, apám sosem mondja: büszke vagyok rád. Hogy a testvérem, Gergő mindig mindent jobban csinál, és én csak árnyék vagyok a családban.

Aztán felnőttem. Az évek alatt megtanultam csendben maradni, alkalmazkodni, segíteni másokat – hátha egyszer majd valaki észreveszi, mennyit érek. Ápolónő lettem egy budapesti kórházban. Minden nap újabb és újabb emberek fájdalmát próbáltam enyhíteni. Az osztályon azt mondták rólam: „Natália mindig mindenkire figyel, sosem panaszkodik.” De senki nem tudta, hogy esténként még mindig ott ülök a régi papíregérrel a kezemben, és csendben sírok.

Egyik nap behoztak egy kislányt, Zsófit. Hatéves volt, nagy barna szemekkel és összeszorított szájjal figyelte a világot. Az anyukája sírva könyörgött az orvosoknak: „Kérem, mentsék meg!” Zsófi leukémiás volt. Az első perctől kezdve hozzám ragaszkodott – talán mert érezte rajtam azt a csendes szomorúságot, amit ő is hordozott.

– Natália néni, miért vagy mindig szomorú? – kérdezte egyszer halkan.

Meglepődtem. Senki sem kérdezte ezt még tőlem. Csak néztem rá, és nem tudtam mit mondani.

– Tudod, Zsófi – kezdtem végül –, néha az ember annyira szeretne valakihez tartozni, hogy elfelejti: először magát kellene szeretnie.

Zsófi elmosolyodott.

– Én szeretem magamat. Még akkor is, ha néha nagyon félek.

Aznap este hazamentem, és elővettem a régi papíregeret. Néztem azt a gyűrött kis figurát, és először éreztem: talán nekem is járna egy kis szeretet. Talán nem csak másokat kellene megmentenem.

A családommal azonban semmi sem változott. Anyám továbbra is kritizált mindenért: „Miért nem mentél férjhez? Mikor lesz már unokám?” Gergő sikeres ügyvéd lett, minden családi ebéden ő volt a sztár. Apám csak bólogatott csendben.

Egy vasárnap délután aztán robbant a bomba. Anyám nekem esett:

– Te csak másokat pátyolgatsz! Miért nem törődsz végre velünk? Miért nem vagy olyan, mint Gergő?

Felálltam az asztaltól. A kezem remegett.

– Azért, mert én is ember vagyok! – kiáltottam. – Nekem is vannak érzéseim! Elegem van abból, hogy sosem vagyok elég jó!

Csend lett. Gergő rám nézett, mintha most látna először igazán. Anyám arca elsápadt.

– Natália… – kezdte apám halkan –, ezt sosem mondtad még.

– Mert sosem kérdeztétek – suttogtam.

Aznap este Zsófi rajzolt nekem egy új papíregeret. „Ez te vagy” – mondta mosolyogva. „De most már erős vagy.” Megöleltem őt, és először éreztem: talán tényleg képes vagyok változni.

Azóta minden nap próbálok egy kicsit jobban odafigyelni magamra is. Nem könnyű. Még mindig ott van bennem az örökös megfelelési kényszer, a félelem attól, hogy nem vagyok elég jó. De Zsófi szavai visszhangzanak bennem: „Én szeretem magamat.”

Vajon tényleg képesek vagyunk megtanulni szeretni önmagunkat akkor is, ha egész életünkben azt éreztették velünk: nem vagyunk elég jók? Ti mit gondoltok erről?