„Ötvenévesen újrakezdeni? A férjem elhagyott egy fiatalabb nőért – most egyedül maradtam”

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a konyhaasztalon. A férjem, akivel harminc éve együtt éltem, most ott állt velem szemben, és a szemembe mondta: „Sára, én már nem vagyok boldog. Szerelmes lettem másba.”

A szavak úgy csapódtak belém, mintha valaki egy jéghideg vödör vizet zúdított volna rám. A hangja nyugodt volt, mintha csak arról beszélne, hogy elfogyott a tej. Én viszont úgy éreztem, mintha a föld kicsúszott volna a lábam alól. Az egész testem remegett, a fejem zúgott, és csak annyit tudtam kinyögni: – És én? Mi lesz velem?

Gábor nem nézett rám. Azt mondta, hogy „majd megoldod”, és hogy „már felnőttek a gyerekek”. Mintha az én érzéseim, az én életem semmit sem számítana. Ott álltam ötvenévesen, két felnőtt gyerekkel – Dóri már Pesten él, Ádám Németországban dolgozik –, és hirtelen rájöttem: teljesen egyedül maradtam.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam a ház csendjét, amit eddig sosem vettem észre. Mindig volt valaki: gyerekzsivaj, Gábor nevetése, a vasárnapi húsleves illata. Most csak a hűtő zümmögése és a saját lélegzetem hallatszott.

Másnap reggel anyám hívott. – Sára, mi van veled? – kérdezte aggódva. Nem akartam elmondani neki. Tudtam, hogy csak azt mondaná: „Az élet megy tovább.” De hogyan megy tovább? Hogyan lehet újrakezdeni ötvenévesen?

A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. A kolléganőm, Judit odajött hozzám a kávészünetben: – Sára, minden oké? Olyan sápadt vagy mostanában…

– Elhagyott a férjem – mondtam ki végül halkan.

Judit szeme elkerekedett. – Ne már! Az a Gábor? Hát ő mindig olyan rendesnek tűnt…

– Igen – suttogtam. – Egy fiatalabb nőért.

Azt hittem, hogy Judit majd sajnálni fog, de ő csak megölelt és azt mondta: – Tudod mit? Most jön el az idő, amikor végre magadra gondolhatsz! Menj el fodrászhoz, vegyél egy új ruhát! Ne hagyd, hogy ez az ember tönkretegye az életed!

De én nem tudtam örülni ennek a tanácsnak. Minden reggel ugyanaz a gondolat gyötört: ötvenévesen már csak a magány vár rám? Ki akar egy ilyen korú nőt? Mindenki azt mondja, hogy most kezdődik az élet második fele, de én csak az ürességet érzem.

A gyerekeim is próbáltak vigasztalni. Dóri felhívott: – Anya, gyere fel hozzám Pestre hétvégére! Elmegyünk színházba vagy moziba! Ne ülj otthon!

De nem akartam menni. Nem akartam látni a boldog párokat az utcán, nem akartam szembesülni azzal, hogy mindenki másnak van valakije.

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzám a húgom, Klári. Egy üveg borral jött és két pohárral.

– Na, mesélj! – mondta határozottan.

Elmondtam neki mindent: hogyan változott meg Gábor az utóbbi években, hogyan lett egyre távolságtartóbb, hogyan kezdett el később hazajárni. Klári csak bólogatott.

– Tudod, Sára – mondta végül –, lehet, hogy most fáj, de talán jobb is így. Legalább nem kell tovább hazudnod magadnak. Most végre önmagad lehetsz.

De én nem tudtam önmagam lenni. Minden reggel ugyanaz a rutin: felkelek, dolgozom, hazajövök az üres lakásba. Néha órákig csak ülök a kanapén és bámulom a falat. A barátnőim próbálnak kirángatni ebből az állapotból: Margó hív sétálni a Duna-partra, Ildikó kávézni invitál a városba.

Egyik este aztán kaptam egy üzenetet Gábortól: „Sára, beszélhetnénk? Szeretném megbeszélni a ház eladását.”

A szívem összeszorult. Ez volt az otthonom harminc évig! Itt nőtt fel Dóri és Ádám! Most mindent el kell engednem?

Találkoztunk egy kávézóban. Gábor idegesen babrálta a bögréjét.

– Sára… sajnálom… Tudom, hogy fájdalmat okoztam… De szeretném tisztességesen lezárni ezt az egészet.

– Tisztességesen? – csattantam fel. – Harminc év után így kell véget érnie mindennek?

Gábor csak lehajtotta a fejét.

Aznap este sírtam először igazán hangosan. Aztán valami megváltozott bennem. Rájöttem: nem akarom sajnáltatni magam tovább. Nem akarom azt érezni minden nap, hogy vége mindennek.

Elkezdtem apró dolgokat csinálni magamért: vettem egy új könyvet, elmentem fodrászhoz (ahogy Judit tanácsolta), sőt még Margóval is elmentem egy hétvégi kirándulásra Visegrádra. Az első alkalom volt hosszú idő után, amikor nevettem.

De még mindig ott motoszkál bennem a félelem: mi lesz velem ezután? Vajon tényleg képes vagyok újrakezdeni? Vagy tényleg csak az üres lakás és a magány marad nekem?

Ti mit gondoltok? Lehet még boldog az ember ötven felett is? Vagy tényleg csak az emlékek maradnak?