Ötven év után újra menyasszonyként: Amikor a múlt visszatér egy öreg vidéki házban

– Mit csinálsz ott fent, Magdi? – kiáltott fel Lajos a lépcső aljáról, miközben én a padláson kutattam a régi dobozok között. A por a torkomat csiklandozta, de nem törődtem vele. Egyetlen célom volt: megtalálni azt a dobozt, amiben ötven éve elrejtettem a menyasszonyi ruhámat.

A kezem remegett, amikor végre rátaláltam. A sárgult csipke és a gyűrött selyem között ott volt minden, amit fiatalkoromból eltemettem magamban. Az esküvőnk napja, amikor még azt hittem, hogy az élet egyszerű lesz, hogy a szerelem mindent legyőz. Akkoriban még nem tudtam, hogy mennyi fájdalom és csalódás vár ránk.

– Magdi! – Lajos hangja most már türelmetlenebb volt. – Jól vagy?

– Igen, csak… csak találtam valamit – válaszoltam halkan.

Nem akartam, hogy feljöjjön. Ez az én pillanatom volt. Lehúztam a ruhát a dobozból, és magam elé tartottam. Vajon rám jön még? Vajon ugyanaz az ember vagyok még, aki abban a ruhában igent mondott Lajosnak?

Az öreg tükör előtt állva lassan magamra húztam a ruhát. A cipzár nehezen ment fel, de végül sikerült. A hajam ősz lett, az arcomat ráncok szabdalták, de a szememben ugyanaz a fény csillant meg, mint ötven éve.

Lassan lementem a lépcsőn. Lajos a konyhában ült, újságot olvasott. Amikor meglátott, először nem ismerte fel, aztán elakadt a lélegzete.

– Magdi… te… – csak ennyit tudott mondani.

A csend hirtelen nehézzé vált közöttünk. Eszembe jutott minden veszekedésünk, minden kimondatlan szó. Az évek alatt annyi mindent elhallgattunk egymás elől. A gyerekek kirepültek, mi pedig ketten maradtunk ebben a nagy házban, ahol már csak az emlékek zaja visszhangzik.

– Emlékszel még arra a napra? – kérdeztem halkan.

Lajos letette az újságot. A szeme sarkában könnyek csillantak meg.

– Hogyne emlékeznék… – mondta rekedten. – Akkor még azt hittem, hogy minden könnyebb lesz.

Leültem mellé. A ruha szorított, de nem törődtem vele. Csak azt akartam, hogy végre beszéljünk arról, amit sosem mertünk kimondani.

– Sajnálom – mondtam végül. – Sajnálom azokat az éveket, amikor elhidegültünk egymástól. Amikor inkább a munkába menekültem, mint hozzád.

Lajos hosszan nézett rám. – Én is sajnálom – felelte halkan. – Sajnálom, hogy nem vettem észre időben, mennyire magányos vagy mellettem.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Olyan régóta vártam erre a pillanatra. Hogy végre kimondjuk: hibáztunk mindketten.

– Tudod – folytatta Lajos –, amikor meghalt anyám, azt hittem, soha többé nem tudok igazán szeretni. De te… te újra megtanítottál rá. Csak aztán valahogy elvesztettük egymást útközben.

– Még most sem késő – suttogtam.

Lajos megfogta a kezemet. Az érintése meleg volt és ismerős. Hirtelen újra fiatalnak éreztem magam.

– Táncoljunk! – mondta váratlanul.

Nevetve álltam fel. A régi rádiót bekapcsolta, és halkan szólt rajta egy régi Illés-dal. A konyha kövén táncoltunk, mint ötven évvel ezelőtt a lagzinkon. A ruha szorított, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy újra egymásra találtunk.

Aztán csend lett. Leültünk egymás mellé.

– Mi lesz velünk most? – kérdeztem félve.

– Amit csak akarunk – felelte Lajos mosolyogva.

Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy nem vagyok egyedül ebben a házban. Hogy van még remény arra, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz.

De vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány házasságban maradnak kimondatlan szavak és elfojtott érzések? Miért olyan nehéz bocsánatot kérni attól, akit a legjobban szeretünk?

„Lehet-e újrakezdeni ötven év után? Vagy csak áltatjuk magunkat azzal, hogy a múlt sebeit begyógyíthatjuk?”