Öt forintos menyasszonyi ruha: Egy álom, egy család titkai és a büszkeség ára

– Mi a fene ez, Ivett? – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába a Józsefvárosi piacról hozott hatalmas nejlonszatyorral. A szatyorból kilógott a csipke, hófehér és gyűrött, de nekem akkor is a világ legszebb ruhája volt. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt fel is veszed majd az esküvődre?

A szívem hevesen vert. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. – Anya, ez egy menyasszonyi ruha. Öt forintért vettem! Nézd meg, milyen szép! – próbáltam lelkesedni, de már éreztem, hogy ebből baj lesz.

Anyám arca elkomorult. – Az én lányom nem fog használt rongyban férjhez menni! Mit gondolnak majd a rokonok? Mit mond majd a nagyanyád? – A hangja remegett, de nem a haragtól. Inkább attól a félelemtől, amit mindig is éreztem benne: hogy mit szól majd a falu, mit gondolnak majd rólunk.

– Nem érdekel, mit gondolnak! Nekem tetszik! – vágtam vissza dacosan, de belül már gyomorgörcsöm volt. Tudtam, hogy anyám nem csak a ruháról beszél. Az egész életünkről beszél. Arról, hogy mindig is kevesebbnek éreztük magunkat másoknál.

Aznap este apám csendben ült a tévé előtt, mint mindig. A híradó szólt, de egyikünk sem figyelt rá igazán. Anyám halkan sírt a konyhában. Én pedig ott álltam a szobámban a ruhával, és azon gondolkodtam: tényleg ennyit számít egy ruha? Vagy csak ürügy arra, hogy újra előjöjjenek a régi sérelmek?

Másnap reggel nagyanyám hívott fel. – Hallottam, mit műveltél – mondta szárazon. – Az én időmben ilyet nem csináltak a lányok. Ha nem volt pénz rendes ruhára, inkább nem is mentek férjhez.

– De mama, én nem akarok úgy élni, ahogy ti! – tört ki belőlem. – Nem akarok mindig attól félni, hogy mit gondolnak mások!

– Akkor majd meglátod, mi lesz ennek a vége – mondta, és letette.

A vőlegényem, Gábor csak legyintett az egészre. – Ha neked tetszik, nekem is jó – mondta mosolyogva. De láttam rajta is azt az árnyalatnyi bizonytalanságot: vajon tényleg elég jó lesz-e ez így?

A következő hetekben mindenki erről beszélt a családban. Az unokatestvérem, Zsuzsa odasúgta az esküvő előtt: – Te tényleg abban a piacos ruhában mész férjhez? Nem félsz, hogy kinevetnek?

– Nem érdekel – hazudtam neki is.

De az igazság az volt, hogy minden este sírtam titokban. Anyám nem szólt hozzám napokig. Apám csak annyit mondott egyszer: – Tudod, anyádnak nehéz volt fiatalon. Mindig attól félt, hogy kinevetik. Ezért ilyen veled is.

Aztán egy este anyám bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra, és halkan megszólalt:

– Tudod, miért zavar ez engem ennyire? Mert amikor én voltam fiatal, nekem sem volt rendes ruhám. Az apáddal úgy házasodtunk össze, hogy kölcsönkértük a szomszédtól az övét. És mindenki rajtam nevetett utána…

Először láttam könnyeket a szemében.

– Anya… én nem akarom, hogy te újra átéld azt… De én ezt választottam. Nekem ez az álomruha.

Sokáig csak ültünk csendben.

Az esküvő napján végül mégis felvettem azt az öt forintos ruhát. Anyám ott állt mellettem a tükör előtt. Megigazította rajtam a csipkét.

– Szép vagy – mondta halkan.

A templomban mindenki minket nézett. Hallottam a suttogásokat: „Ez az Ivett megint kitalált valamit…”, „Nézd már azt a ruhát…”

De amikor Gábor rám mosolygott az oltár előtt, tudtam: ez az én életem. Nem számítanak a pletykák.

Azóta eltelt három év. Anyám néha még mindig megemlíti azt a napot. De már nem haragszik rám. Sőt, egyszer azt mondta: „Bárcsak én is ilyen bátor lettem volna.”

Most már tudom: néha egy öt forintos ruha többet jelent mindennél. Mert nem csak egy darab anyag – hanem annak a jele, hogy ki mersz állni magadért.

Ti mit gondoltok? Megéri vállalni önmagunkat akkor is, ha mindenki más kinevet? Vagy jobb inkább beállni a sorba?