„Öt éve vált el a férjem, de az anyósom még mindig az exfeleségét támogatja – meddig kell ezt tűrnöm?”

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anikó! – csattant fel az anyósom, amikor a vasárnapi ebédnél szóba került a férjem fia, Marci. – Az a gyerek az én unokám, és az igazi családja nem te vagy, hanem Zsuzsa!

A villa megállt a kezemben. A húsleves illata hirtelen émelyítővé vált. A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét, mintha nem is hallotta volna az anyja szavait. Pedig mindannyian tudtuk: ez már nem az első ilyen alkalom volt. Öt éve vagyunk házasok Gáborral, de mintha minden egyes nap újra és újra bizonyítanom kellene, hogy van jogom ebben a családban létezni.

Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben. Amikor először bemutatott Gábor az anyjának, Ildikónak, a nő csak végigmért, majd azt mondta: „Remélem, tudod, mibe vágsz bele.” Akkor még nem értettem igazán. Most már tudom: ő sosem fogadott el engem. Szerinte Gábor hibát követett el, amikor elvált Zsuzsától – még akkor is, ha a házasságuk már rég halott volt.

A legrosszabb az egészben Marci helyzete. Ő csak egy kisfiú, aki két család között őrlődik. Amikor nálunk van hétvégén, igyekszem mindent megtenni érte: főzök rá, játszom vele, segítek a leckében. De Ildikó mindig közbeszól: „Zsuzsa jobban tudja, mire van szüksége a gyereknek.” Vagy: „Marci csak Zsuzsával boldog igazán.” Mintha én csak egy idegen lennék ebben a történetben.

Egyik este Gábor fáradtan rogyott le mellém a kanapéra. – Ne haragudj anyám miatt – mondta halkan. – Ő egyszerűen nem tudja elfogadni a változást.

– De meddig kell ezt tűrnünk? – kérdeztem elkeseredetten. – Meddig kell még úgy éreznem magam, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban?

Gábor csak vállat vont. – Nem akarom elveszíteni Marcit. Ha anyám ellen fordulok, attól félek, még jobban eltávolodik tőlem.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ebben a harcban egyedül vagyok. Az anyósom minden alkalmat megragadott, hogy Zsuzsát dicsérje: „Ő legalább tud főzni! Ő legalább rendet tartott!” Néha úgy éreztem magam, mint egy rossz tanuló, akit folyamatosan összehasonlítanak egy kitűnő diákkal.

A legfájdalmasabb az volt, amikor Marci születésnapján Ildikó meghívta Zsuzsát is az ünneplésre – anélkül, hogy engem megkérdezett volna. Ott ültem az asztal végén, miközben Zsuzsa és Ildikó nevetgéltek a régi emlékeken. Gábor próbált mindkettőnk között lavírozni, de láttam rajta: ő is szenved ettől az egész helyzettől.

Egy este aztán betelt a pohár. Ildikó felhívott telefonon:

– Anikó, gondolkodtál már azon, hogy talán jobb lenne mindenkinek, ha visszalépnél? Gábor és Zsuzsa összetartoznak. Marcinak szüksége van rájuk együtt.

A hangja hideg volt és éles. Könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam gyengének mutatkozni.

– Sajnálom, Ildikó – válaszoltam remegő hangon –, de én szeretem Gábort. És Marcit is. Nem fogok eltűnni csak azért, mert maga ezt akarja.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Gábor átölelt, de éreztem: ő sem tudja megoldani ezt helyettem.

Azóta minden nap küzdelem. Próbálok erős maradni Marci miatt is – hiszen ő sem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került. Néha azon kapom magam, hogy irigylem Zsuzsát: neki legalább van egy támogató anyósa…

A barátnőim azt mondják: „Ne törődj vele! Az anyósok már csak ilyenek.” De ez nem ilyen egyszerű. Ez nem csak rólam szól – hanem arról is, hogy egy mozaikcsaládban mennyire nehéz megtalálni a helyünket Magyarországon. Mindenki ítélkezik: „Miért mentél hozzá egy elvált férfihoz?” „Miért vállaltad be a gyerekét?” De senki sem látja azt a rengeteg munkát és szeretetet, amit nap mint nap beleteszek ebbe a családba.

Néha azon gondolkodom: vajon valaha elfogad majd Ildikó? Vagy örökké csak egy pótanya maradok Marci életében? És vajon Gábor képes lesz egyszer kiállni mellettem – vagy örökre két tűz között fog őrlődni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni ezt a harcot egy olyan családban, ahol sosem lehetek igazán otthon?