Öt éve én tartom el a férjemet – Ma végre kimondtam, hogy segítségre van szükségem
– Zoli, beszélnünk kell – mondtam ki végül remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a bögrét. A kávé már rég kihűlt, de nem volt erőm felállni. Zoli a nappaliban ült, a tévé előtt, ahogy minden este. A hangomra csak félig fordult felém, de a szeme elárulta: tudta, hogy ez most más lesz.
– Mi van már megint, Ági? – sóhajtott fel, mintha csak egy újabb felesleges vitára számítana.
Öt éve vagyunk házasok. Öt éve én fizetem a lakbért, a rezsit, az élelmiszert, mindent. Zoli dolgozik ugyan, de a fizetéséből sosem látok semmit. Mindig azt mondja, hogy a volt feleségének kell fizetnie a gyerektartást, meg hogy neki is kell egy kis pénz „magára”. Amikor összeköltöztünk, azt hittem, majd változik minden. Hogy majd együtt építjük az életünket. Hogy majd lesz közös jövőnk. De mostanra csak egyedül érzem magam ebben a házasságban.
– Nem bírom tovább egyedül – mondtam ki halkan. – Nem tudom egyedül fizetni az egészet. Elfáradtam.
Zoli felhorkantott.
– Most akkor mit akarsz? Hogy költözzek el? Vagy hogy adjak pénzt? Nincs miből! Azt hiszed, nekem könnyű?
A szívem összeszorult. Nem akartam veszekedni. Csak azt akartam, hogy végre lássa: én is ember vagyok, nekem is vannak határaim.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondtam. – Csak azt szeretném, ha te is kivennéd a részed. Ha legalább próbálnál segíteni.
Zoli felállt, és idegesen járkálni kezdett.
– Mindig csak panaszkodsz! Bezzeg amikor összejöttünk, nem volt bajod azzal, hogy én idősebb vagyok! Most meg már minden baj!
A könnyeim kicsordultak. Emlékszem arra az időre, amikor még minden új volt és izgalmas. Zoli akkoriban vicces volt, figyelmes, és úgy éreztem, végre valaki mellett biztonságban lehetek. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam mellette, mintha csak egy bankautomata lennék.
A barátnőim már régóta mondogatják: „Ági, meddig bírod még?” De mindig mentegettem Zolit. Hogy nehéz neki a válás után. Hogy ott van a kisfia is. Hogy majd jobb lesz.
De mostanra minden hónap egy újabb stresszforrás lett. A számlák tornyosulnak az asztalon. A főnököm múlt héten is szólt: „Ági, túl sokat vagy ideges mostanában.” Nem csoda – hiszen minden rajtam múlik.
Anyám is aggódik értem.
– Kislányom, nem ezt érdemled – mondta múltkor telefonon. – Egy házasság két ember dolga.
De én mindig csak reménykedtem.
Most viszont úgy érzem, elértem a határaimat.
– Zoli – próbáltam újra –, legalább próbáljunk meg együtt tervezni. Leülhetnénk megnézni a kiadásokat…
De ő csak legyintett.
– Nekem nincs kedvem számolgatni! Ha nem tetszik így, akkor csináld egyedül!
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hát ennyit ér az egész? Ennyit jelentek neki?
Aznap este alig aludtam valamit. Csak forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért gondoltam azt, hogy majd megváltozik? Miért hittem el minden ígéretét?
Másnap reggel csendben készítettem a reggelit. Zoli szó nélkül elment dolgozni. Én pedig ott maradtam a konyhában egyedül.
Délután felhívtam Esztert, a legjobb barátnőmet.
– Ági, te mindent megtettél ezért a kapcsolatért – mondta határozottan. – De nem áldozhatod fel magad örökké! Gondolj magadra is!
A szavai egész nap visszhangoztak bennem.
Este Zoli később jött haza. Láttam rajta, hogy feszültebb a szokásosnál.
– Beszéltem anyámmal – mondta hirtelen. – Szerinte túl sokat vársz tőlem.
Felnevettem keserűen.
– Túl sokat? Csak annyit kérek, hogy legyünk igazi társak! Hogy ne érezzem magam ennyire egyedül ebben az egészben!
Zoli csak vállat vont.
– Én ilyen vagyok. Ha nem tetszik…
Nem fejezte be a mondatot. De nekem már nem is kellett több.
Aznap este először gondoltam komolyan arra: talán jobb lenne külön utakon folytatni. Talán nem én vagyok az önző, hanem csak végre szeretnék boldog lenni.
Most itt ülök a sötét konyhában, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját házasságukban? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: elég volt?