Öt év után: Az anyai szeretet keserű íze – Egy budapesti anya vallomása

– Anya, miért nem maradsz még egy kicsit? – kérdezte Levente, miközben a kabátomat gomboltam a szüleim előszobájában. A hangja olyan vékony volt, mint a reggeli dér a Margitszigeten. A szívem összeszorult, de csak annyit mondtam: – Majd jövő héten, kicsim. Most tanulnom kell.

Akkor még azt hittem, hogy mindenre lesz időm. Hogy az egyetemi vizsgák, a barátaim, a bulik és a szakmai gyakorlat mind fontosabbak lehetnek annál, mint hogy esténként mesét olvassak a fiamnak. Anyámék, Éva és László, mindig azt mondták: „Majd ha befejezed az egyetemet, minden rendbe jön.” Én is ezt hittem. De öt év telt el így.

Levente szinte idegenként nőtt fel mellettem. Hétvégente látogattam meg őt Zuglóban, ahol a szüleim laknak. Néha úgy éreztem, mintha csak egy kedves rokon lennék számára, nem az anyja. Aztán egy nap minden megváltozott.

Aznap este anyám hívott sírva: – Iva, apád rosszul lett! Azonnal gyere!

A kórházban László már nem ébredt fel többé. Ott álltam anyám mellett, Levente kezét szorítva, és először éreztem azt a mindent elsöprő félelmet: mi lesz most velünk? Mi lesz Leventével?

A temetés után anyám összetört. Napokig nem szólt hozzám. Egy este azonban kitört belőle:
– Te csak akkor jössz, amikor baj van! Hol voltál az elmúlt öt évben? Tudod te egyáltalán, milyen nehéz volt felnevelni Leventét?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és bámultam a régi családi fotókat a falon. Levente minden képen mosolygott – de én alig voltam rajtuk.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: miért engedtem el magam mellett az anyaságot? Miért hittem azt, hogy majd később bepótolhatom?

Másnap reggel Levente odabújt hozzám.
– Anya, maradsz ma velem?

Bólintottam. És akkor először meséltem neki arról, hogy milyen voltam egyetemista koromban, hogyan szerettem volna világot látni, de közben ő volt az én legnagyobb álmom – csak túl későn jöttem rá.

Azóta próbálom visszaszerezni azt az időt, amit elvesztegettem. De minden ölelésben ott van a bűntudat és a megbánás. Anyám már sosem lesz ugyanaz az ember; Levente pedig néha még mindig félénken néz rám, mintha attól tartana, hogy újra eltűnök.

Egyik este Levente megkérdezte:
– Anya, te szeretsz engem?
– Nagyon szeretlek – válaszoltam könnyes szemmel –, csak néha nem tudom jól kimutatni.

Azt hiszem, ez az én sorsom: tanulni abból, amit elveszítettem. Vajon lehet-e pótolni az elveszett éveket? Meg tud bocsátani egy gyerek annak az anyának, aki túl későn jön rá, mi az igazán fontos?

Ti mit gondoltok? Van visszaút egy ilyen hibából? Tud egy anya újra közel kerülni a gyermekéhez ennyi év után?