Öt év egy fedél alatt: Amikor a család nem csak öröm – Az én történetem, ahogy a sógornőm beköltözése mindent megváltoztatott

– Már megint elvitte a kulcsomat! – csattantam fel, miközben a bejárati ajtó előtt toporogtam, a táskámban kotorászva. A kulcscsomóm helyén csak egy összegyűrt zsebkendőt találtam. A szomszéd kutya ugatása visszhangzott a lépcsőházban, de engem csak az dühített, hogy ismét Dóra miatt állok itt, mint valami idegen.

– Eszter, ne kiabálj már, biztosan csak elfelejtette visszatenni – szólt ki Gábor a nappaliból, amikor végre bejutottam. A hangjában ott bujkált az a fáradt engedékenység, amit az utóbbi években annyiszor hallottam. Dóra, a férjem húga, már ötödik éve lakott velünk, mióta felvették az ELTE-re. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti lesz. Egy év, maximum kettő – gondoltam naivan.

Az első hónapokban még igyekeztem megértő lenni. Dóra vidékről jött, félénk volt és elveszett a nagyvárosban. Segítettem neki eligazodni Budapesten, együtt főztünk, néha még nevetni is tudtam a szórakozott kis hibáin. De ahogy telt az idő, minden megváltozott. Dóra egyre inkább otthon érezte magát – talán túlságosan is. A fürdőszobában szétszórt ruhák, a hűtőben eltűnő joghurtok, a nappaliban hagyott tankönyvek… apróságoknak tűntek, de lassan felemésztették a türelmemet.

Egyik este, amikor fáradtan estem haza a munkából – tanítónő vagyok egy zuglói általános iskolában –, Dóra és Gábor éppen együtt nevettek valamin a konyhában. Megálltam az ajtóban, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

– Szia Eszter! – köszönt Dóra vidáman. – Képzeld, Gábor segített nekem megírni az egyik beadandót! Olyan jó, hogy itt vagyok veletek.

Csak bólintottam. Valami szorított belülről. Gábor rám nézett, de nem mondott semmit. Aznap este alig szóltunk egymáshoz.

A következő hetekben egyre több volt a csendes feszültség köztünk. Próbáltam beszélni Gáborral.

– Nem lehetne, hogy Dóra legalább hétvégente hazamenjen anyukádhoz? Szükségem lenne egy kis nyugalomra…

– Eszter, tudod jól, hogy anyám betegeskedik mostanában. Dórának itt van dolga az egyetemen. Miért nem tudsz kicsit rugalmasabb lenni? – vágott vissza Gábor.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Rugalmasabb? Én? Évek óta próbálok alkalmazkodni! De ezt már nem mondtam ki hangosan.

Egyik vasárnap reggel Dóra későn kelt fel. A konyhában ültem egyedül a kávémmal, amikor odasomfordált hozzám.

– Eszter… haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom – hazudtam –, csak néha nehéz…

– Tudom, hogy sok vagyok – motyogta –, de nekem ez az otthonom lett. És… te olyan vagy nekem, mint egy nővér.

Elakadt bennem a szó. Egyszerre sajnáltam őt és magamat is. Vajon tényleg ilyen rossz ember lettem? Vagy csak túl sokáig fojtottam magamba mindent?

Az igazi törés akkor jött el, amikor Gáborral összevesztünk egy jelentéktelen dolgon – azt hiszem, valami számláról volt szó –, de valójában minden addigi sérelmünk kitört belőlünk.

– Te már rég nem vagy ugyanaz az ember! – kiabáltam rá könnyeimmel küszködve.

– És te sem! – vágott vissza Gábor. – Mindig csak panaszkodsz! Miért nem tudsz örülni annak, hogy segítünk valakinek?

– Mert közben elvesztettem magamat! – zokogtam.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam ennyire magányosnak két ember között?

Végül elhatároztam: beszélnem kell Dórával őszintén.

Másnap délután leültünk ketten a parkban.

– Dóra… szeretlek téged, de úgy érzem, elveszítem az otthonomat. Nem tudom már, hol van az én helyem ebben a családban.

Dóra szeme megtelt könnyel.

– Ha akarod… elköltözöm – suttogta.

– Nem akarom ezt rád erőltetni… csak szeretném visszakapni azt a nyugalmat és biztonságot, ami régen volt.

Hosszú csend következett. Végül Dóra bólintott.

Néhány héttel később Dóra albérletbe költözött két évfolyamtársával. A ház újra csendes lett – talán túl csendes is. Gáborral lassan újra közeledtünk egymáshoz, de valami örökre megváltozott bennem.

Most itt ülök a nappaliban és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak emberből vagyok? Ti mit tennétek a helyemben? Megéri mindent feláldozni a családért?