Őszintén: Az egész család utálja a menyemet, a fiam pedig elfordult tőlem – Hol rontottam el?

– Nem akarom, hogy többé beleszólj az életembe! – Tomi hangja remegett, de a szeme keményen villant rám. Ott álltunk a konyhában, a vasárnapi húsleves illata még ott lebegett a levegőben, de én csak azt éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

– Tomi, én csak jót akarok neked! – próbáltam halkan, de már tudtam, hogy késő. Klára ott állt mögötte, karba tett kézzel, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Az egész családunk szétesett, mióta ő belépett az életünkbe.

Nem voltam mindig ilyen. Régen azt hittem, jó anya vagyok. Mindent megtettem Tomiért: egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Minden fillért félretettem, hogy tanulhasson, és amikor először bemutatta Klárát, próbáltam nyitott lenni. De Klára… valami mindig zavart benne. Túl hangos volt, túl magabiztos, és mintha sosem lettem volna elég jó neki anyósnak.

Az első karácsonyuk nálunk volt. Klára hozott egy vegán sütit – senki nem evett belőle. Aztán megjegyzéseket tett a bejglimre: „Jaj, Janka néni, nem túl száraz ez egy kicsit?” A család nevetett rajta, de én éreztem a tűszúrást. Azóta minden ünnep kínlódás lett. A húgom, Ági is csak forgatta a szemét: „Ez a lány mindent felforgat.”

Aztán jöttek a nagyobb viták. Klára mindig mindent jobban tudott: hogyan kell mosni, hogyan kell nevelni a gyereket (mert persze hamar jött az unoka is), hogyan kell élni. Tomi egyre többször állt mellé. Egy este azt mondta nekem: „Anya, te sosem szereted azokat, akik fontosak nekem.” Akkor éreztem először, hogy elveszíthetem őt.

A családi ebédek egyre ritkábbak lettek. A testvérem gyerekei sem akartak már jönni, mert „Klára mindig mindent kritizál”. Az anyósom is csak annyit mondott: „Janka, engedd el! Majd rájön magától.” De én nem tudtam elengedni. Minden este azon gondolkodtam: miért nem lehet olyan menyem, mint Marika szomszédnak? Az ő menye mindig segít neki, együtt főznek, nevetnek. Nekem miért nem lehet ilyen szerencsém?

Egy nap aztán Tomi felhívott: „Anya, ne haragudj, de mostantól inkább csak kettesben ünneplünk Klárával és a kicsivel.” Mintha leforráztak volna. Ott ültem a nappaliban, néztem a régi családi fotókat – Tomi kisgyerekként az ölemben –, és csak sírtam. Ági próbált vigasztalni: „Majd elmúlik ez is.” De én tudtam: valami végleg eltört.

Azóta minden napom üres. Néha látom őket az utcán: Klára tolja a babakocsit, Tomi mellette sétál. Nem köszönnek. A szomszédok is kerülik a témát – mindenki tudja, mi történt. Egyedül maradtam.

Sokszor gondolkodom azon: tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat vártam el? Túl ragaszkodó voltam? Vagy tényleg Klára az oka mindennek? Néha azt kívánom – szégyellem bevallani –, bárcsak elválnának. Akkor talán visszakapnám a fiamat.

De aztán eszembe jutnak azok az esték, amikor Tomi beteg volt gyerekként, és csak én tudtam megnyugtatni. Akkor még biztos voltam benne: örökké szüksége lesz rám. Most meg…

Tegnap este felhívtam Ágit.
– Szerinted tényleg én vagyok a rossz? – kérdeztem tőle sírva.
– Janka, néha el kell engedni azt, akit szeretünk – mondta halkan. – Talán most ez a legjobb neki.

De hogyan engedjem el? Hogyan legyek boldog úgy, hogy közben azt érzem: elvesztettem mindent?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg én vagyok a hibás? Vagy van még esély arra, hogy egyszer újra család lehetünk?