„Örülök, hogy az én gyermekemet várod, de elmegyek” – Egy magyar nő története a szerelem és a magány határán

– Nem értem, hogy te ezt hogy gondolod, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztal szélébe kapaszkodtam. A kezem remegett, a hangom is elcsuklott. – Most mondod el, hogy elmész? Most, amikor már mindenki tudja, hogy babát várok?

Gábor nem nézett rám. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott keresné a bátorságot. – Örülök, hogy az én gyermekemet várod, de… én nem tudok maradni. Sajnálom, Zsófi.

A szívem összeszorult. Azt hittem, ez csak egy rossz álom. Hogy mindjárt felébredek, és Gábor ott ül majd mellettem az ágy szélén, megsimogatja a hajam, és azt mondja: „Minden rendben lesz.” De nem ébredtem fel. Ez volt a valóság.

A faluban már napok óta suttogtak rólunk. Anyám arca megkeményedett, amikor megtudta, hogy Gábor elmegy. – Mondtam én neked, Zsófi, hogy az ilyen fiúkra nem lehet számítani! – csattant fel egy este, amikor hazaértem. – Most mit csinálsz? Egyedül fogod felnevelni azt a gyereket?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem az ágy szélén, simogattam a hasamat, és próbáltam elhinni, hogy lesz még valami jó az életemben. A barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem. Volt, aki csak sajnálkozva nézett rám a boltban, mások pedig nyíltan kibeszéltek a hátam mögött.

– Hallottad? Zsófi egyedül maradt. Gábor meg már rég azzal a másik lánnyal van Pesten… – suttogta egyszer Marika néni a zöldségesnél.

Az első hónapok pokoli nehezek voltak. Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy újabb csatát kellene megvívnom. A munkahelyemen is éreztem a feszültséget. A főnököm, Laci bácsi ugyan próbált kedves lenni, de láttam rajta is az aggodalmat: „Egyedülálló anyaként hogyan fogod bírni?”

A legrosszabb mégis az volt, amikor este egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó Gábornak? Miért pont velem történt ez meg?

A szüleim sem könnyítették meg a helyzetet. Apám hetekig nem szólt hozzám. Csak ültek anyámmal a konyhában, és halkan vitatkoztak arról, hogy mit csináljanak velem és az unokájukkal.

Egy este azonban anyám bejött hozzám. Leült mellém az ágyra, és halkan megszólalt:
– Zsófi, tudom, hogy most nehéz. De nem vagy egyedül. Mi itt vagyunk neked…

Először sírtam igazán nagyot Gábor távozása óta. Anyám átölelt, és akkor éreztem először hónapok óta valami halvány reményt.

Ahogy telt az idő, lassan elkezdtem elfogadni a helyzetemet. A hasam egyre nőtt, és minden mozdulatával emlékeztetett arra, hogy már nem csak magamért élek. A faluban továbbra is mentek a pletykák, de már nem fájtak annyira.

Egy nap Gábor visszajött. Csak állt az ajtóban, zavartan nézett rám.
– Szeretném látni a gyereket… – mondta halkan.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre akartam rákiabálni és megölelni őt. De csak annyit feleltem:
– Már késő…

A kisfiam megszületése után minden megváltozott. Minden nehézség ellenére boldog voltam vele. Az első mosolya, az első lépése… mindent megértett velem.

Az évek során megtanultam erősnek lenni. Megtanultam nemet mondani azoknak, akik csak bántani akartak. És megtanultam megbocsátani Gábornak is – legalábbis annyira, hogy ne mérgezze tovább az életemet.

Most itt ülök este a kisfiam ágya mellett, nézem ahogy alszik, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Érdemes hinni a szerelemben akkor is, ha az ilyen kegyetlenül elárul? Vagy csak magunkra számíthatunk igazán ebben a világban?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki ilyen helyzetben magára hagyja a másikat?