„Örülj, hogy elvettelek a gyerekeddel együtt!” – Egy magyar anya drámai vallomása egy mérgező házasságról

– Hálás lehetnél, hogy elvettelek a gyerekeddel együtt! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A kislányom, Lilla, épp a szobájában rajzolt, de én tudtam, hogy minden szavunkat hallja. A szívem összeszorult, mintha valaki jeges kézzel markolná meg.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Gábor ezzel a mondattal vágott vissza egy veszekedés során. De most valami eltört bennem. Talán azért, mert aznap volt Lilla születésnapja, és én egész nap azon igyekeztem, hogy minden tökéletes legyen. A torta, a lufik, a meghívott barátok – mindent egyedül szerveztem, Gábor csak annyit mondott reggel: „Majd este jövök.” Most pedig itt állt előttem, és azt éreztette velem, hogy teher vagyok számára.

– Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Hogy hálásnak kellene lennem? Hogy szerinted csak azért vagyok veled, mert senki más nem kellett volna így?

Gábor felhorkant. – Nézz körül! Ki venne el egy nőt egy másik férfi gyerekével? Én legalább próbálkozom. De te sosem vagy elégedett semmivel!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még boldogok voltunk. Amikor Gábor először találkozott Lillával, még úgy tűnt, elfogadja őt. Sőt, néha még játszott is vele. De ahogy teltek az évek, egyre többször éreztem azt, hogy Lilla csak „melléktermék” számára – valami, amit el kell viselnie miattam.

Az első férjemmel, Zsolttal fiatalon házasodtunk össze. Lilla akkor született, amikor még mindketten egyetemre jártunk. Zsolt azonban nem bírta a felelősséget: egyik napról a másikra eltűnt az életünkből. Egyedül maradtam egy pici babával és rengeteg bizonytalansággal. Anyám segített, amennyit tudott, de ő is csak azt hajtogatta: „Majd jön valaki, aki elfogad titeket.”

Gáborral egy munkahelyi karácsonyi bulin ismerkedtem meg. Ő volt az első férfi Zsolt után, aki nem ijedt meg attól, hogy van egy lányom. Legalábbis ezt hittem akkor. Az első hónapokban minden olyan könnyűnek tűnt: közös séták a Margitszigeten, hétvégi kirándulások Visegrádra… Lilla is megszerette őt. Aztán jöttek az apró jelek: Gábor sosem akart részt venni az óvodai ünnepségeken; ha Lilla beteg lett, mindig rám hárította a gondoskodást; ha kettesben akartam lenni vele, azt mondta: „Nem lehetne néha csak mi ketten?”

A családja sem fogadott el minket igazán. Az anyóspajtásom, Ilona néni mindig úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Egyszer hallottam is tőle: „Gábor fiamnak rendes lány járt volna… nem egy ilyen csomag.” Ezek a szavak évekig visszhangoztak bennem.

A veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Gábor gyakran hangoztatta: „Én dolgozom egész nap, te meg csak itthon vagy!” Pedig én is dolgoztam – igaz, részmunkaidőben egy könyvelőirodában –, de mellette vittem a háztartást és neveltem Lillát. Minden este hullafáradtan zuhantam ágyba.

A barátnőim próbáltak támogatni. Kata egyszer azt mondta: – Nóri, nem normális ez! Egy férfi vagy elfogadja a gyerekedet is, vagy nem szeret igazán.

De én mindig mentegettem Gábort: „Fáradt… sokat dolgozik… talán majd változik.”

Aznap este azonban valami végleg megváltozott bennem. Miután Gábor kiviharzott a lakásból – persze úgy csapta be az ajtót, hogy beleremegett a fal –, bementem Lillához. Ott ült az ágyán és csendben sírt.

– Anya… miért kiabált veled Gábor bácsi? – kérdezte halkan.

Leültem mellé és átöleltem. – Semmi baj kicsim… csak felnőtt dolgokról beszélgettünk.

De tudtam, hogy hazudok neki. És magamnak is hazudtam már évek óta.

Az éjszaka közepén felriadtam egy rémálomból: azt álmodtam, hogy Lilla felnőttként ugyanilyen kapcsolatban él majd – ahol mindig bocsánatot kell kérnie azért, aki ő valójában. Akkor döntöttem el: nem hagyhatom ezt tovább.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és Lilla kedvenc plüssét. Felhívtam anyámat: – Anya… hazamegyünk egy időre.

Anyám hangja remegett a telefonban: – Várunk titeket.

Gábor később próbált visszahívni – először dühösen, aztán könyörögve –, de én már nem vettem fel neki a telefont. Tudtam: ha most nem lépek ki ebből a körből, sosem lesz jobb.

Azóta eltelt két év. Nem volt könnyű újrakezdeni: albérletbe költöztünk Zuglóban, Lilla új iskolába jár. Néha még mindig félek attól, hogy hibát követtem el – hogy talán tényleg hálásabbnak kellett volna lennem… De amikor látom Lillát nevetni az új barátaival vagy amikor este odabújik hozzám és azt mondja: „Anya, most már minden rendben lesz”, akkor tudom: jól döntöttem.

Vajon tényleg hálásnak kell lennünk azért, ha valaki csak feltételekkel fogad el minket? Vagy inkább magunknak tartozunk felelősséggel – és a gyerekeinknek –, hogy boldogabb életet teremtsünk?