Örököltem egy házat vidéken – de amikor megérkeztem, már lakott benne valaki más
– Maga mit keres itt? – kérdezte egy idegen nő, amikor kinyitottam a régi, nyikorgó kaput. A hangja éles volt, a tekintete gyanakvó. Megálltam a kavicsos úton, a bőröndöm szíja majdnem kicsúszott a kezemből.
– Én… én vagyok Szabó Anna. A közjegyző küldött. Ez… ez most már az én házam – mondtam bizonytalanul, miközben próbáltam összeszedni magam. A szívem hevesen vert, mintha valami bűnt követtem volna el.
A nő – később megtudtam, hogy Katalinnak hívják – csak állt ott, karba tett kézzel, mintha ő lenne az őrzője ennek az egész világnak. A ház mögött almafák hajladoztak a szélben, a verandán egy kopott fotel árválkodott. Gyerekkoromból halványan derengett valami erről a helyről, de sosem jártam itt igazán.
– Ez tévedés – mondta végül Katalin. – Én itt lakom már tíz éve. Magának semmi keresnivalója itt.
Azt hittem, elájulok. A közjegyző világosan elmondta: a ház az enyém lett, miután meghalt a távoli nagynéném, Ilona néni. Anyám sokat mesélt róla, de sosem voltunk közel egymáshoz. Sőt, anyám halála óta teljesen megszakadt a kapcsolat ezzel az ággal.
– Nézze, nekem papírom van róla – próbáltam nyugodtan beszélni, de a hangom remegett. – Ha gondolja, felhívhatjuk együtt a közjegyzőt.
Katalin arca elkomorult. Láttam rajta, hogy nem most hall először erről az örökségről. Valami mély, kimondatlan harag vibrált közöttünk.
Aznap este egy közeli panzióban aludtam. Egész éjjel forgolódtam. Vajon miért hagyta rám Ilona néni ezt a házat? Miért nem szólt senki arról, hogy valaki már lakik benne? És ki ez a Katalin? Mi köze van hozzá?
Másnap visszamentem. Katalin már várt rám az udvaron.
– Beszéltem a közjegyzővel – mondta halkan. – Igaza van. A ház most már magáé. De én innen nem megyek el.
Leültem vele a verandára. Hosszú csend következett. Végül Katalin törte meg:
– Tudja, Ilona néni engem nevelt fel. Az anyám meghalt, amikor kicsi voltam. Ide kerültem hozzá, és ő lett mindenem. Nem volt vér szerinti rokonom, de jobban szeretett, mint bárkit.
A szavai fájtak. Éreztem, hogy valami igazságtalanság történt – vele is, velem is. Hiszen én csak egy nevet örököltem meg egy végrendeletből; ő viszont az egész életét ebben a házban töltötte.
– Nem akarok harcolni magával – mondtam végül. – De nekem sincs másom ezen kívül. Budapesten elvesztettem az állásomat, albérletből albérletbe vándoroltam az utóbbi években. Ez az örökség volt az utolsó reményem.
Katalin elfordult. Láttam rajta, hogy küzd magával.
– Ilona néni mindig azt mondta: „A család fontosabb mindennél.” De azt is mondta: „A vér nem minden.” Talán ezért döntött így…
Napokig tartott a huzavona. A falu összes pletykafészke tudott már rólunk; mindenki minket figyelt a boltban, a buszmegállóban. Egyik este Katalin becsöngetett hozzám a panzióba.
– Beszéljünk őszintén – mondta fáradtan. – Én nem tudok innen elmenni. De látom magán is, hogy szüksége van erre a helyre. Nem lehetne… valahogy együtt?
Először nevetnem kellett volna ezen az abszurd ötleten. De valahol mélyen megéreztem: talán tényleg ez az egyetlen út előre.
Így kezdődött el kettőnk furcsa együttélése egy omladozó vidéki házban. Eleinte minden apróságon összevesztünk: ki főzi a levest, ki takarítja ki az udvart, kihez jönnek vendégségbe a helyiek. A múlt árnyai ott ültek velünk minden reggelinél.
Egyik este Katalin elővette Ilona néni régi fényképalbumát. Leültünk egymás mellé a kopott kanapéra.
– Nézze csak ezt – mutatott egy képre, amin anyám és Ilona néni álltak egymás mellett fiatalon, nevetve. – Látja? Régen minden egyszerűbb volt.
A könnyeimet nyeltem vissza. Hirtelen úgy éreztem: talán mégsem vagyok teljesen idegen ebben a házban.
Ahogy teltek a hónapok, lassan megtanultunk együtt élni – két idegenből lassan család lettünk egymás számára. Megtanultam kenyeret sütni Katalintól; ő pedig tőlem azt tanulta meg, hogyan kell online ügyeket intézni vagy pályázatot írni felújításra.
De sosem múlt el teljesen az érzés: vajon jogosan vagyok-e itt? Vajon Ilona néni tényleg nekem szánta ezt az otthont? Vagy csak egy újabb családi konfliktus áldozatai lettünk mindketten?
Most itt ülök a verandán, nézem az őszi naplementét és hallgatom Katalin halk énekét a konyhából.
Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol mindenki csak múltat lát? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy végrendelet igazságtalanságát? Vagy csak együtt lehet túlélni mindezt?