Ők lakomáznak, mi zabkását eszünk – Hol van az igazság? Egy magyar család története a széthúzásról és a reményről

„Miért mindig nekünk kell beérnünk a zabkásával, miközben ők minden este valami illatos, drága vacsorát hoznak haza?” – ez a gondolat zakatolt a fejemben, miközben a kanalammal kavargattam a langyos, kissé csomós zabkását. Anyám csendben ült mellettem, szeme alatt sötét karikák, apám pedig csak bámulta a tévét, mintha ott találna választ minden gondunkra. Aznap este, amikor Zsuzsa nővérem és a férje, Gábor hazaértek – mert mostanában már csak „hazaérnek”, nem „hazajönnek” –, éppen vacsoráztunk.

„Sziasztok!” – köszöntem nekik, próbálva elrejteni a hangomban bujkáló keserűséget. „Csináltam vacsorát, ha éhesek vagytok…” – ajánlottam fel, de Zsuzsa csak egy gyors mosolyt villantott rám.

„Köszönjük, de már ettünk. Fáradtak vagyunk, felmegyünk pihenni.”

Gábor biccentett, és már mentek is fel az emeletre. Az ajtó mögöttük halkan kattant. Anyám sóhajtott egyet.

„Nem baj, kicsim. Legalább együtt vagyunk.”

De én nem tudtam elengedni. Aznap este nem bírtam aludni. Hallottam, ahogy Zsuzsaék nevetnek odafent, halk zene szűrődött le hozzájuk. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még mindannyian egy asztalnál ültünk, amikor Zsuzsa titokban nekem adta a palacsintája felét, mert tudta, hogy mennyire szeretem. Most meg mintha két külön világban élnénk.

Másnap reggel apám már korán elment dolgozni – három műszakban van a gyárban, mióta leépítések voltak. Anyám a konyhában matatott, próbált valamit összedobni reggelire abból a kevésből, ami maradt. Zsuzsaék csak tíz körül jöttek le: Zsuzsa frissen mosott hajjal, Gábor elegáns ingben.

„Jó reggelt!” – mondta Zsuzsa vidáman.

„Jó reggelt” – válaszoltam fásultan.

Gábor a hűtőhöz lépett, kivett egy doboz narancslevet – amit ők vettek maguknak –, majd szó nélkül visszament az emeletre. Anyám szemében könnyek csillogtak.

„Miért ilyenek velünk?” – kérdeztem tőle később.

„Talán szégyellik magukat… vagy csak nem tudják, hogyan beszéljenek velünk” – felelte anyám halkan.

De én tudtam: Zsuzsa mindig is többre vágyott. Amikor Gáborral összejött, minden megváltozott. Gábor szülei vállalkozók voltak, mindig mindent megengedhettek maguknak. Zsuzsa pedig egyre inkább hozzájuk akart tartozni – mintha szégyellte volna azt a szegénységet, amiben felnőttünk.

Aznap este újra együtt vacsoráztunk – mármint mi hárman lent. A zabkása most még ízetlenebbnek tűnt. Anyám próbált beszélgetést kezdeményezni:

„Holnap lesz a falunap. Elmehetnénk együtt…”

De apám csak vállat vont: „Nincs pénzünk semmire.”

Éjjel hallottam, ahogy Zsuzsa telefonál valakivel. „Persze, hogy jövünk! Gábor hozza az autót… Igen, anyuék is ott lesznek… Hát… majd meglátjuk.”

Másnap reggel Gáborék már el is mentek – állítólag vásárolni mentek Debrecenbe. Mi hárman elmentünk a falunapra; anyám sütött egy kis pogácsát, apám pedig végig morcos volt. A falu népe összegyűlt: mindenki mosolygott, de én éreztem a tekinteteket – mindenki tudja, hogy mi vagyunk „azok”, akiknek semmijük sincs.

Délután Zsuzsaék is megjelentek: Gábor új autójával parkolt le a főtéren. Zsuzsa elegáns ruhában volt, mintha nem is ide tartozna már. Mindenki odament hozzájuk gratulálni az új autóhoz. Én csak álltam anyám mellett és próbáltam nem sírni.

Este otthon kitört a veszekedés. Apám nekiment Zsuzsának:

„Te már nem is vagy a család része! Csak akkor jössz ide, ha valami kell!”

Zsuzsa sírva fakadt: „Nem igaz! Én csak… csak szeretnék jobb életet! Nem akarok mindig nélkülözni!”

Anyám próbált békíteni: „Gyerekek, kérlek… Mi mindannyian ugyanabból indulunk…”

De apám csak legyintett: „Te már rég elfelejtetted, honnan jöttél.”

Aznap este Zsuzsaék összepakoltak és elmentek. A ház üres lett utánuk – de valahogy mégis tele volt feszültséggel.

Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Anyám egyre többet sírt titokban; apám még többet dolgozott; én pedig csak ültem a szobámban és azon gondolkodtam: tényleg ennyit számít a pénz? Tényleg el lehet veszíteni egymást csak azért, mert egyikünknek több jutott?

Egy este aztán Zsuzsa visszajött – egyedül. Leült mellém az ágyra.

„Sajnálom” – mondta halkan. „Nem akartam bántani senkit… Csak félek attól, hogy ha nem kapaszkodom bele abba az életbe, amit Gáborral kaptam, akkor soha nem lesz jobb.”

Sokáig hallgattunk. Végül megszorítottam a kezét.

„Nem akarom elveszíteni a nővéremet csak azért, mert máshol keresed a boldogságot.”

Zsuzsa sírt. Én is sírtam.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz – de minden vacsora emlékeztet arra az igazságtalanságra, amit nem tudunk kimondani.

Vajon tényleg ennyit számít a pénz? Vagy mi magunk tesszük tönkre azt, ami igazán fontos lenne? Ti mit gondoltok erről?