„Ők a villában, mi a hitelben” – Az én harcom egy otthonért a gazdag apósomék árnyékában
– Már megint késik a csekk, Zoli! – csattant fel Anna, miközben a konyhaasztalnál ült, és idegesen lapozgatta a számlákat. A kávé kihűlt, a reggeli csendet csak a villamos zúgása törte meg az ablakon túl. – Nem tudom, hogy meddig bírjuk még ezt így.
A szívem összeszorult. Megint ugyanaz a beszélgetés. Mióta három éve megvettük ezt a panelt Zuglóban, minden hónap végén ugyanaz: számolgatás, aggódás, hogy elég lesz-e a fizetésünk a hitelre, a rezsire, az ovira. Anna szülei közben két utcával arrébb élnek egy hatalmas villában, ahol még a kutyának is külön szobája van. Néha úgy érzem, mintha az egész életem egy rossz vicc lenne.
– Majd megoldjuk – próbáltam nyugtatni Annát, de már én sem hittem benne igazán. A múlt héten az apósom, Sándor bácsi, megint odavetette: „Ha nem bírjátok, szóljatok, segítünk.” De én nem akarok könyöradományból élni. Férfi vagyok. Apa vagyok. Nekem kellene biztonságot adnom a családomnak.
Anna rám nézett, a szeme sarkában könny csillogott. – Zoli, én csak azt akarom, hogy boldogok legyünk. Hogy ne kelljen minden nap aggódni.
– Tudom – suttogtam. De közben ott motoszkált bennem a szégyen. Hogy lehet az, hogy 38 évesen még mindig nem tudok rendes életet biztosítani a feleségemnek és a kislányunknak? Hogy lehet az, hogy minden hónapban azon kell izgulnom, hogy be tudom-e fizetni a hitelt?
Aznap este Anna anyja áthívott minket vacsorára. A villa fényárban úszott, az asztalon lazac és friss saláta, mintha valami magazinból lépett volna elő minden. Sándor bácsi hangosan nevetett, miközben arról mesélt, hogy most épp hova utaznak síelni. Anna anyja, Klári néni, kedvesen mosolygott rám: – Zolikám, olyan sovány vagy mostanában! Nem eszel eleget?
Éreztem, ahogy vörösödik az arcom. Anna megszorította a kezemet az asztal alatt.
– Jól vagyunk – mondtam halkan.
De nem voltunk jól. Hazafelé Anna hallgatott. A villamoson ülve néztem az ablakon át a sötétedő várost. Vajon hányan ülnek most így, mint mi? Hányan érzik magukat kevésnek? Otthon Anna végül kitört:
– Miért nem fogadod el apámék segítségét? Miért kell mindig mindent magadra venni?
– Mert nem akarom, hogy lenézzenek! – kiabáltam vissza. – Mert nem akarom, hogy azt gondolják: csak azért vagyok veled, mert pénzetek van!
Anna sírni kezdett. A kislányunk felébredt a szobájában és sírt ő is. Aznap éjjel alig aludtam.
A következő hetekben minden csak rosszabb lett. A munkahelyemen leépítések voltak; szerencsére engem nem rúgtak ki, de elvették a bónuszokat. Anna is kevesebbet dolgozott, mert sokat volt beteg a gyerek. Egyre többször veszekedtünk.
Egy este Anna halkan megszólalt:
– Zoli… én beszéltem anyuékkal. Felajánlották, hogy fizetik helyettünk fél évig a hitelt.
Elöntött a düh és a szégyen egyszerre.
– Megmondtam már! Nem kell!
– De miért? Miért fontosabb neked a büszkeséged, mint mi?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán.
Aztán egy nap váratlanul beállított hozzánk Sándor bácsi.
– Fiam – mondta komolyan –, tudom, hogy nehéz most nektek. De hidd el, nem azért segítenénk, mert lenézünk. Hanem mert szeretjük Annát és az unokánkat. És téged is.
Néztem rá. Először láttam rajta őszinte aggodalmat.
– Én csak… – kezdtem volna mentegetőzni.
– Tudod – folytatta –, én is voltam fiatalon ilyen helyzetben. Apámék segítettek ki minket anyáddal. Nem szégyen elfogadni azt, amit szeretetből adnak.
Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon tényleg csak büszkeségből utasítom el? Vagy félek attól, hogy elveszítem önmagam?
Végül elfogadtuk a segítséget. Nem volt könnyű kimondani: „Köszönöm.” De amikor láttam Annán az örömöt és megkönnyebbülést… talán először éreztem azt, hogy együtt tényleg bármit túlélhetünk.
Azóta is küzdünk – de már nem egymás ellen, hanem együtt.
Néha még mindig elönt a szégyen vagy a harag. De talán ez is része annak, hogy felnőtté váljak.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani puszta büszkeségből? Vajon tényleg szégyen segítséget elfogadni attól, aki szeret minket?