Odaadtuk a lányunknak a nagyszülők lakását – most úgy érezzük, idegenek vagyunk a saját családunkban

– Anya, most tényleg muszáj már megint erről beszélni? – kérdezte Dóra, a lányom, miközben idegesen dobta le a kulcsát az előszobában. A hangja éles volt, mint egy penge, és a szavai úgy vágtak belém, mintha nem is az én gyermekem lenne.

Ott álltam a frissen festett falak között, ahol egykor anyám főzte a húslevest vasárnaponként, és ahol apám csendben olvasta az újságot a régi fotelban. Most minden más volt: új bútorok, új illatok, de legfőképp új szabályok. Dóra szabályai.

Amikor eldöntöttük Ferenccel, hogy átadjuk neki a lakást, azt hittük, ezzel segítünk neki elindulni az életben. Azt gondoltuk, hogy ezzel közelebb kerülünk egymáshoz, hogy majd együtt nevetünk a régi emlékeken, és hogy a családi összetartás örökre megmarad. De valami elromlott.

– Csak szerettem volna megbeszélni veled, hogy mikor tudnánk együtt vacsorázni. Régen mindig együtt ettünk vasárnap – mondtam halkan, próbálva elrejteni a hangomban rejlő csalódottságot.

– Mostanában sok dolgom van. Majd szólok – felelte Dóra, és már el is tűnt a szobájában.

Ferenc rám nézett. A tekintetében ott volt minden kimondatlan szó: „Talán hibáztunk?” „Túl sokat vártunk?” „Miért nem örül annak, amit kapott?” De egyikünk sem mondta ki hangosan.

Az első hónapokban még próbáltunk alkalmazkodni. Meghívtuk Dórát és a párját, Gábort vacsorára az új lakásba. Hoztunk be régi fényképeket, hátha felidézik benne az emlékeket. De ő csak gyorsan végiglapozta őket, majd letette az asztalra.

– Ezek már nem fontosak – mondta egyszerűen.

A szívem összeszorult. Hogy lehetnek ezek nem fontosak? Ezekben a képekben ott van minden: az első karácsonyunk, amikor Dóra még kisgyerek volt; apám mosolya; anyám ölelése. És most mindez csak múlt?

Egyre ritkábban hívott fel minket. Ha mi kerestük, gyakran csak egy-egy rövid üzenetben válaszolt: „Majd beszélünk.” „Most nem érek rá.” „Elfoglalt vagyok.” Ferenc egyre többször mondta: – Talán túl sokat akartunk adni neki. Talán nem kellett volna mindent odaadni egyszerre.

Éjszakánként nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért lett ilyen távolságtartó? Hiszen mi csak jót akartunk neki. Mindig mindent megtettünk érte. Túl sokat szerettük volna? Vagy csak rosszul?

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk. Meglepődtem, hiszen hetek óta nem láttuk. Az arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Ferenc is csatlakozott hozzánk.

– Tudom, hogy mostanában elhanyagoltalak titeket – kezdte Dóra. – De… olyan nehéz minden. Gáborral sokat veszekszünk. A lakás… mintha nem is az enyém lenne igazán. Mindenhol ott vannak a múlt nyomai. Néha úgy érzem, mintha nem tudnék felnőni benne.

Megfogtam a kezét.

– Mi csak segíteni akartunk neked – mondtam könnyes szemmel. – Nem akartuk rád erőltetni semmit. Csak azt szerettük volna, ha boldog vagy.

Dóra elfordította a fejét.

– Tudom… de néha úgy érzem, mintha ezzel tartoznék nektek valamivel. Mintha sosem tudnék elég hálás lenni… és ez nyomaszt.

Ferenc megszólalt:

– Nem várunk tőled semmit, csak azt, hogy néha gondolj ránk szeretettel.

Csend lett. A konyhában csak a hűtő zúgása hallatszott.

Aznap este Dóra ott maradt nálunk vacsorára. Sokat beszélgettünk – először őszintén hosszú idő után. De tudtam: valami végleg megváltozott köztünk. Már nem vagyunk ugyanaz a család, mint régen.

Azóta is gyakran gondolkodom azon: lehet-e túl sokat adni? Vajon tényleg mindig visszakapjuk azt a jót, amit másoknak adunk? Vagy néha pont az ajándékainkkal veszítjük el azt, akit a legjobban szeretünk?

„Ti mit gondoltok? Lehet-e túl nagy áldozatot hozni egy gyermekért? És ha igen… hogyan lehet újra megtalálni egymást?”