Nyolc hónap a szorításban: Tényleg csak egy pénztárca vagyok a szüleimnek?
– Már megint késel, Ádám! – csattant fel anya hangja, ahogy beléptem a lakásba. A csempe még mindig félig leverve, por mindenhol, a nappali közepén egy halom bontott ajtó. – Tudod, mennyi mindent kell még megvenni? Hol van a pénz?
A kabátomat le sem vettem, már nyúltam is a zsebembe. A borítékban ott volt a fizetésem fele, ahogy minden hónapban. Nyolc hónapja tart ez. Nyolc hónapja, hogy minden hónap végén összeszorított fogakkal adom át nekik a pénzt, miközben magamnak alig marad valami. Egyetlen gyerek vagyok, mindig is az voltam – és mindig is azt éreztem, hogy az életem nem egészen az enyém.
– Itt van – mondtam halkan, és letettem az asztalra. Apa csak bólintott, aztán visszafordult a tévéhez. Anyám már számolta is a bankjegyeket.
– Ez kevés lesz. A burkoló többet kér, mint gondoltuk. Nem tudnál túlórázni a cégnél? Vagy legalább hétvégén valami pluszmunkát vállalni? – nézett rám kérlelőn, de a hangjában ott volt az elvárás is.
A torkomban gombóc nőtt. Huszonnyolc éves vagyok, diplomám van, dolgozom egy budapesti irodában – mégis úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki zsebpénzt kap.
– Anya, nekem is vannak kiadásaim. Nem marad semmim – próbáltam halkan tiltakozni.
– Mi is érted csináljuk! Ez a lakás majd a tiéd lesz! – vágott vissza azonnal. – Nem érted? Mi mindent feláldozunk érted!
Felnéztem apára, de ő csak vállat vont. Mindig is anya volt az erősebb. Apa csendben tűrte, amit anya eldöntött.
A fürdőszobában ültem később, néztem magam a tükörben. Sápadt voltam, karikás szemekkel. Az elmúlt hónapokban minden barátommal eltávolodtam: nem volt pénzem kimozdulni, nem volt kedvem beszélgetni. Minden gondolatom csak arról szólt, hogyan fogom kibírni ezt a hónapot is.
Egyik este Zsófi, a kolléganőm rám írt Messengeren:
– Ádám, mi van veled? Ezer éve nem jöttél velünk sehova.
– Sok a dolgom itthon – írtam vissza röviden.
– Tudod, hogy beszélhetsz velem bármiről…
Sokáig bámultam a képernyőt. Aztán kiírtam magamból mindent: hogy mennyire fojtogat ez az egész helyzet, hogy úgy érzem, csak egy pénzforrás vagyok a saját családomnak.
Másnap Zsófi kávézni hívott. Ott ültem vele egy zuglói presszóban, és először mondtam ki hangosan:
– Néha azt érzem, mintha nem is lennék fontos nekik… csak a pénzem kellene.
Zsófi megszorította a kezem.
– Ádám, ez nem normális. Felnőtt vagy. Jogod van saját élethez!
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg jogom van? Vagy csak önző vagyok?
Otthon újabb számlák vártak az asztalon. Anya már megint panaszkodott:
– Nézd meg ezt! A villanyszámla is nőtt! Nem tudom, hogy fogjuk bírni…
Egy este aztán robbantam.
– Elég volt! – kiabáltam rájuk. – Nem vagyok bankautomata! Nekem is van életem!
Anya döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz velünk? Mi mindent érted teszünk!
– De én nem ezt kértem! – zokogtam. – Sosem kérdeztétek meg, mit akarok! Csak elvárjátok…
Apa ekkor először szólt bele:
– Talán hagynunk kéne Ádámot egy kicsit…
Anya sírva fakadt. Életemben először láttam ilyennek.
Aznap este külön aludtam. Másnap reggel csend volt. Anya nem szólt hozzám egész nap.
A következő hetekben próbáltam kevesebbet adni. Minden alkalommal veszekedés lett belőle. Egyik este apa leült mellém.
– Tudom, nehéz ez neked – mondta halkan. – Anyád fél… fél attól, hogy egyszer elhagysz minket.
– De hát így biztosan el fogom… – suttogtam vissza.
Apa csak bólintott.
Azóta próbálok határokat húzni. Már nem adom oda automatikusan a fizetésem felét. Néha még bűntudatom van – de már tudom: ha nem állok ki magamért, sosem lesz saját életem.
Vajon tényleg önző vagyok? Vagy végre csak felnőttem? Ti mit tennétek a helyemben?