„Nem vállaltam az unokám felügyeletét – most mindenki ellenem fordult a családban”

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – könyörgött Zsófi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál állt, és idegesen morzsolgatta a kezében a bögrét. A kávé már rég kihűlt, de egyikünk sem törődött vele. Az arca sápadt volt, a szemei karikásak – látszott rajta a fáradtság és az elkeseredettség.

– Zsófi, tudod, hogy szeretlek, de nem tudom vállalni – mondtam halkan, de határozottan. A szívem összeszorult, ahogy kimondtam a szavakat. A kis Emmát, az unokámat imádom, de már nem vagyok fiatal. A derekam fáj, a vérnyomásom ingadozik, és az utóbbi időben egyre nehezebben bírom a tempót.

Zsófi arca eltorzult a dühtől és csalódottságtól. – Mindig azt mondtad, hogy a család az első! Most meg, amikor tényleg szükségem lenne rád…

– Tudom, de…

– Nem! – vágott közbe. – Apa is mindig csak magával törődött, most te is? Mit csináljak? Hogy menjek vissza dolgozni, ha senki sem segít?

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy ostorcsapás. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Zsófi kicsi volt, én is egyedül maradtam vele, mert az apja folyton dolgozott. Akkor is mindent megoldottam valahogy. De most… most már nem vagyok ugyanaz az ember.

Aznap este nem jött álom a szememre. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a ház csendjét. A fal túloldalán Laci halkan horkolt. Ő mindig azt mondja: „Ne hagyd magad kihasználni!” De vajon tényleg erről van szó? Vagy csak önző vagyok?

Másnap reggel csörgött a telefonom. Az anyósom volt az: – Margitkám, hát hogy tehetted ezt Zsófival? Szegény lány! Miért nem segítesz neki?

A hangjában ott bujkált a szemrehányás. Próbáltam magyarázkodni, de csak annyit mondott: – Mi bezzeg mindent megtettünk a gyerekeinkért! – és letette.

Azt hittem, ennyiben marad a dolog, de nem így lett. A családi csoportban sorra jöttek az üzenetek: „Anyu, miért vagy ilyen kemény Zsófival?” „Nem gondolod, hogy most tényleg szüksége lenne rád?” Még a menyem, Ági is írt: „Sosem gondoltam volna rólad ezt.”

A szívem egyre nehezebb lett. Mindenki ellenem fordult. A vasárnapi ebédnél Laci is csak hallgatott, és kerülte a tekintetem. Emma ott ült mellettem, és csendben rajzolt egy házikót. Néha rám nézett nagy barna szemeivel – azokkal a szemekkel, amik annyira hasonlítanak Zsófiéra.

– Szeretnéd, ha többet lennél nálunk? – kérdeztem tőle halkan.

Emma bólintott. – Szeretek veled lenni, mama.

A könnyeim majdnem kicsordultak. Vajon tényleg rossz nagymama vagyok? Vagy csak emberből vagyok?

A következő héten Zsófi nem keresett. Nem hívott fel, nem írt üzenetet. Mintha megszűntem volna létezni számára. Próbáltam elterelni a gondolataimat: kertészkedtem, olvastam, de mindenhol ott volt bennem a hiány.

Egyik este Ági hívott fel: – Margit néni, beszélhetnénk? Tudom, hogy nehéz most mindenkinek…

– Ági, én tényleg próbáltam… De már nem bírom úgy, mint régen.

– Értem – mondta csendesen. – Csak tudja… Zsófi nagyon magára maradt mostanában. Azt hiszi, mindenki cserbenhagyta.

– Én nem akartam bántani… Csak félek attól, hogy ha most engedek, sosem lesz vége. Mindig én leszek az első számú megoldás minden problémára.

Ági sóhajtott. – Talán csak beszélgetni kellene egymással.

Másnap összeszedtem minden bátorságomat és átmentem Zsófihoz. Ő ajtót nyitott, de nem szólt semmit. Emma odaszaladt hozzám: – Mama! – és átölelt.

Leültem Zsófival a nappaliban. Hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett.

– Sajnálom – mondtam végül. – Tudom, hogy nehéz neked. De nekem is az. Nem vagyok már fiatal… Félek attól is, hogy ha mindig mindent elvállalok, egyszer csak teljesen elfogyok.

Zsófi lehajtotta a fejét. – Értem… Csak olyan egyedül érzem magam mostanában.

– Én is – suttogtam.

Sokáig beszélgettünk aznap este. Nem oldódott meg minden varázsütésre; még mindig éreztem a feszültséget a családban. De legalább kimondtuk azt, amit eddig csak magunkban hordtunk.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Hol van az a határ, ahol még segíteni kell – és hol kezdődik az önfeladás?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem adjuk fel teljesen?