„Nem vagyok többé anyám szolgája – de most elveszettnek érzem magam”

– Miért nem tudsz egyszer az életben segíteni, Zsófi? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A kanál koppant az edény szélén, ahogy rám nézett, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Anyu, fáradt vagyok. Egész héten dolgoztam, és most szeretnék egy kicsit magamra figyelni – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes szóval egyre távolabb sodródnék tőle.

Gyerekkorom óta azt tanultam: akkor vagyok jó, ha segítek. Ha csendben maradok, ha nem vitatkozom, ha mindig mindenkinek igaza van – főleg anyának. A családunkban a szeretet feltételekhez volt kötve. Ha segítettem a házimunkában, ha vigyáztam az öcsémre, ha nem panaszkodtam, akkor kaptam egy mosolyt vagy egy ölelést. Ha nem, jött a sértődött csend.

Most harmincéves vagyok. Egy budapesti irodában dolgozom, ahol minden nap azt érzem: csak akkor vagyok értékes, ha mindent megcsinálok mások helyett is. A főnököm, Gábor is mindig rám bízza a plusz feladatokat – „Zsófi úgyis megoldja!” – mondja nevetve a kollégáknak. És én mosolygok, bólogatok, miközben belül ordítok.

A barátaim szerint túl engedékeny vagyok. „Miért nem mondasz nemet?” – kérdezte egyszer Réka, amikor harmadszor is lemondtam a közös mozizást, mert anyámnak kellett segítenem a nagytakarításban. Csak vállat vontam: „Ő az anyám.”

De most valami eltört bennem. Egy hete történt, hogy anyám felhívott: „Zsófikám, gyere át szombaton! Ki kellene festeni a nappalit.” Aznap végre lett volna egy szabad hétvégém. Egyedül akartam lenni, olvasni, sétálni a Margitszigeten. Összeszorult gyomorral mondtam nemet.

Azóta anyám alig beszél velem. Ha mégis, csak röviden válaszol. Az öcsém, Peti is furcsán néz rám: „Mi bajod van mostanában? Miért vagy ilyen önző?”

Önző? Egész életemben másokat szolgáltam ki. Most először próbálom kitalálni, ki vagyok én valójában.

A munkahelyemen is változtatni próbáltam. Egyik nap Gábor odajött hozzám: „Zsófi, meg tudnád írni helyettem ezt a jelentést?”

– Sajnálom, de most nem fér bele – mondtam ki remegő hangon. Gábor arca meglepett volt, de nem szólt semmit.

Aznap este Rékával találkoztam egy kávézóban.

– Látszik rajtad, hogy valami változott – mondta mosolyogva. – Büszke vagyok rád!

De én csak üresnek éreztem magam. Mintha elvesztettem volna a kapaszkodóimat. Ha nem segítek mindenkinek, ha nem vagyok mindig kedves és alkalmazkodó – akkor ki vagyok én?

A lakásomban ülve néha sírva fakadok. Hiányzik anyám szeretete, még ha tudom is, hogy az mindig feltételekhez volt kötve. Hiányzik az öcsém régi mosolya. De közben érzem: ha most visszalépek, soha nem találom meg önmagam.

Egyik este anyám váratlanul felhívott.

– Zsófi… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze – válaszoltam félve.

– Nem értem ezt az egészet… Miért változtál meg ennyire? – hangjában fájdalom volt.

– Anyu… egész életemben csak azt akartam, hogy szeressetek. De most már szeretném megtudni, ki vagyok én magamnak is.

Hosszú csend következett.

– Én csak jót akartam neked – mondta végül anyám.

– Tudom… de most nekem kell jót akarnom magamnak is.

Letettük a telefont. Nem lett könnyebb. De valami mégis megmozdult bennem: talán először éreztem magam felnőttnek.

Azóta minden nap küzdök magammal. Néha visszaesek: újra segítek valakinek csak azért, hogy szeressenek. Máskor sikerül nemet mondanom. Még mindig félek attól, hogy egyedül maradok – de talán így van esélyem rájönni, ki is vagyok valójában.

Ti mit gondoltok? Lehet igazán önmagunkká válni úgy, hogy közben ne veszítsük el a szeretteinket? Vagy az önállóság ára mindig a magány?