Nem vagyok sem bébiszitter, sem cseléd: Az a nap, amikor elmondtam a lányomnak, hogy nekem is van saját életem

– Anya, nem értem, miért nem tudsz egyszerűen segíteni! – kiáltotta Zsuzsa, miközben a kabátját idegesen dobta le a kanapéra. A hangja visszhangzott a kis zuglói lakásban, ahol már hónapok óta úgy éreztem magam, mint egy bérlő a saját otthonomban.

Ott álltam a konyhában, kezemben a forró teásbögrével, és próbáltam nem remegni. Az unokám, Marci, éppen a szőnyegen játszott, mit sem sejtve arról, hogy az anyja és a nagymamája között egyre nő a feszültség.

– Zsuzsa, én is fáradt vagyok. Egész héten dolgoztam, és szerettem volna végre egy kis időt magamnak – mondtam halkan, de határozottan.

– De hát te vagy a nagymama! – vágott vissza. – Neked ez a dolgod! Nekem muszáj túlóráznom, különben kirúgnak. Nem értem, miért kell erről vitatkoznunk!

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már le programokat, barátnői találkozókat vagy akár csak egy csendes délutánt egy könyvvel, csak azért, mert Zsuzsa rám bízta Marcit? Hányszor éreztem magam láthatatlannak, mintha csak egy szolgáltatás lennék?

Emlékszem, amikor Zsuzsa megszületett. Mindenemet neki adtam: az időmet, az energiámat, a szeretetemet. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Akkoriban természetes volt az önfeláldozás. De most… most már 62 éves vagyok. És úgy érzem, mintha újra ugyanabba a csapdába estem volna.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Marci halkan szuszogott a másik szobában. Vajon rossz anya vagyok? Rossz nagymama? Vagy egyszerűen csak ember vagyok, aki szeretne néha önmaga lenni?

Másnap reggel Zsuzsa sietve jött Marcival. Látszott rajta a feszültség.

– Anya, ma is be tudod vállalni? – kérdezte gyorsan.

Vettem egy mély levegőt.

– Nem, Zsuzsa. Ma nem tudom vállalni. Ma találkozóm van a barátnőimmel. Már hónapok óta szervezzük.

Zsuzsa arca eltorzult.

– És mi lesz velem? Mit csináljak Marcival? – kérdezte kétségbeesetten.

– Megértem, hogy nehéz neked – mondtam halkan –, de nekem is szükségem van saját időre. Nem vagyok sem bébiszitter, sem cseléd. Nagymama vagyok, aki szeret segíteni, de nem akarom elveszíteni önmagam.

Zsuzsa csak állt ott némán. Aztán dühösen felkapta Marcit és kiviharzott az ajtón.

Aznap délután végre elmentem kávézni Évával és Katával. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy létezem – nem csak valaki anyjaként vagy nagymamájaként, hanem mint Katalin. Beszélgettünk régi szerelmekről, utazásokról, tervekről. Nevettem. Olyan felszabadító volt!

De este bűntudat gyötört. Vajon önző vagyok? Vajon Zsuzsa tényleg nem boldogul nélkülem? Aztán eszembe jutottak azok az évek, amikor mindent egyedül oldottam meg. Akkor is ment valahogy.

A következő napokban Zsuzsa nem keresett. A csend fájt. De közben valami megváltozott bennem: elkezdtem újra olvasni, sétálni a Városligetben, régi barátokat felhívni. Rájöttem: ha mindig mindent feladok másokért, akkor ki fog törődni velem?

Egy hét múlva Zsuzsa felhívott.

– Anya… beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Találkoztunk egy parkban. Ő fáradtnak tűnt, én pedig ideges voltam.

– Sajnálom – mondta végül –, hogy ennyire rád terheltem mindent. Csak… néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.

Megfogtam a kezét.

– Én is így éreztem magam sokszor – mondtam –, de most már szeretném megtalálni az egyensúlyt. Segítek neked szívesen, de nekem is kell saját élet.

Zsuzsa bólintott. Nem volt könnyű beszélgetés, de valami elindult köztünk: ő is elkezdett keresni más megoldásokat – bölcsődét nézett Marcinek, és néha a férje is besegített végre.

Azóta minden más lett. Még mindig segítek néha Marcival, de már nem érzem magam láthatatlannak vagy kihasználtnak. Újra van életem – és ezt nem akarom többé elveszíteni.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nagymama felejti el önmagát a család kedvéért? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?