Nem vagyok ingyenes bébiszitter – Amikor a családod nem érti meg, hogy hol a határ

– Te, Zsuzsa, ugye ráérsz hétfőn is? – kérdezte az anyósom, miközben a húslevest szedte. A kanál megállt a levegőben, mindenki rám nézett. A férjem, Péter, csak bólintott, mintha ez magától értetődő lenne.

– Mire gondolsz? – kérdeztem óvatosan, mert már éreztem, hogy valami készül.

– Hát arra, hogy elvállalnád Katikát is. Tudod, most kezdte az óvodát, de délben már haza kell hozni, és az anyja dolgozik. Te meg úgyis otthon vagy a gyerekekkel – mondta az anyósom olyan természetességgel, mintha csak azt kérné, adjam oda a sót.

A szívem hevesen vert. Ott ült mellettem a két kisfiam, Marci és Bence, akik egész nap lekötnek. Alig alszom éjszaka, napközben is csak futok egyik feladattól a másikig. Most még egy gyerek? Nem bírom el.

– Sajnálom, de nem tudom vállalni – mondtam halkan.

Péter rám nézett, a szemében csalódottság csillant.

– Zsuzsa, tényleg? Csak pár óráról lenne szó. Anyámnak igaza van, te vagy az egyetlen, aki ráér.

Az anyósom sóhajtott egy nagyot.

– Régen bezzeg nem volt ilyen gond. Mi mindig segítettünk egymásnak. Most meg mindenki csak magára gondol.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jégdarabok. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. A családi asztal körül csend lett. A gyerekek is abbahagyták a kanalazást.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni – próbáltam magyarázni –, de két kisgyerekkel egész nap otthon lenni sem könnyű. Nem tudok még egy gyereket felelősséggel vállalni.

Az anyósom csak legyintett.

– Mindig csak kifogásokat keresel. Régen mindenki összetartott. Most meg?

Péter is megszólalt:

– Zsuzsa, ez tényleg túlzás. Egy család vagyunk. Nem lehet mindig nemet mondani.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Miért nem értik meg? Miért gondolják azt, hogy az én időm és energiám kevesebbet ér?

Az ebéd után Péter szó nélkül pakolta el az edényeket. A gyerekek játszottak a nappaliban, én pedig csak ültem az asztalnál és bámultam magam elé. Az anyósom hangja visszhangzott a fejemben: „Régen mindenki segített.”

Este Péter odajött hozzám.

– Szerintem túlreagálod. Ez csak egy kis segítség lenne. Nem értem, miért nem tudsz kicsit rugalmasabb lenni.

– Mert már így is a végletekig vagyok feszítve! – tört ki belőlem. – Nem látod, mennyire fáradt vagyok? Hogy alig van időm magamra? Hogy néha még zuhanyozni sincs időm?

Péter csak nézett rám értetlenül.

– Más anyák is megoldják.

– Más anyák sem gépek! – kiáltottam vissza.

Aznap este sírva aludtam el. Úgy éreztem magam, mint egy szolgáló: mindenkinek meg kell felelnem, de senki sem veszi figyelembe az én érzéseimet vagy határaimat.

A következő napokban feszültség ült ránk. Az anyósom nem hívott fel, Péter pedig került engem. A gyerekek persze semmit sem vettek észre ebből – ők továbbra is igényelték minden figyelmemet.

Egyik délután átjött a szomszédasszonyom, Ildikó. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt veled? Olyan sápadt vagy.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, nálunk is volt ilyen. Az apósom mindig azt mondta: „A nő dolga otthon lenni.” De egyszer én is nemet mondtam. Azóta jobban tisztelnek.

– De mi van, ha emiatt szétesik a család? – kérdeztem kétségbeesetten.

Ildikó megfogta a kezem.

– Ha csak addig tart a családod szeretete, amíg mindent szó nélkül elvállalsz, akkor az nem igazi szeretet.

Ez a mondat egész este visszhangzott bennem. Vajon tényleg így van? Tényleg csak akkor vagyok jó anya és feleség, ha mindent feladok magamból?

Pár nap múlva Péter újra szóba hozta a dolgot.

– Anyám szerint most már haragszol rájuk is. Nem lehetne legalább próbát tenni? Csak egy hétig?

Mély levegőt vettem.

– Péter, kérlek… Értsd meg: nem arról van szó, hogy nem szeretem Katikát vagy nem akarok segíteni. De ha most igent mondok, hol lesz a vége? Ki fogja megmondani nekem, mikor elég?

Péter hallgatott egy darabig.

– Talán igazad van – mondta végül halkan. – Csak… nehéz elfogadni.

Azóta sem oldódott meg minden varázsütésre. Az anyósom továbbra is neheztel rám; néha érzem a tekintetét, amikor találkozunk. De már nem érzem magam annyira bűnösnek. Rájöttem: ha én nem húzom meg a határaimat, senki más nem fogja helyettem.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt a segítség és az önfeláldozás között?