„Nem vagyok ingyen bébiszitter csak azért, mert gyesen vagyok!” – Amikor a család ellened fordul

– Hát ezt nem hiszem el, Zsófi! – csattant fel az anyósom, miközben a húsleves gőze szinte elhomályosította a nappalit. – Hogy mondhatsz nemet a saját családodnak?

Ott ültem a vasárnapi ebédnél, a kisfiam, Marci az ölemben, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor csak hallgatott, és a tányérját bámulta. A sógornőm, Dóri, szintén ott volt, de ő inkább a telefonját nyomkodta, mintha nem is róla lenne szó. Pedig róla volt: az ő kislányára, Annára kellett volna vigyáznom minden hétköznap délután, amíg ő dolgozik. Az indok egyszerű volt: „Úgyis otthon vagyok gyesen.”

– Nem vagyok bébiszitter – mondtam ki végül halkan, de határozottan. – Nekem is van egy kisbabám. Nem azért vagyok itthon, hogy más gyerekére vigyázzak.

Anyósom arca eltorzult. – Régen bezzeg összetartott a család! Mi mindent megtettünk egymásért! Te meg csak magadra gondolsz.

Gábor végre megszólalt: – Anyu, hagyd már. Zsófi is fáradt, egész nap Marci körül forog.

De anyósom nem hagyta. – Fáradt? Miért lenne fáradt? Egy gyerekkel otthon lenni nem munka! Bezzeg amikor én voltam fiatal…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Éreztem, ahogy a szégyen és a düh egyszerre önt el. Hát tényleg ennyit ér az anyaságom? Hogy csak egy „otthon ülő” vagyok, aki ráér más gyerekére is?

Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő próbált megérteni, de láttam rajta: zavarja, hogy nemet mondtam. – Tudod, mennyit segített nekünk Dóri, amikor Marci megszületett? – kérdezte halkan.

– Igen, de az más volt! Akkor ő jött át néha főzni vagy bevásárolni. Most meg azt várják tőlem, hogy minden nap vigyázzak Annára! Ez nem ugyanaz!

– De hát te úgyis otthon vagy…

Ez volt az a mondat, amitől végleg elszakadt nálam a cérna.

– Otthon vagyok? Igen! De egész nap Marci körül forog az életem! Nem tudok egyszerre két gyereket ellátni! És mi van, ha beteg lesz valamelyik? Vagy ha Anna sírni kezd? Akkor majd engem hibáztatnak!

Gábor csak sóhajtott. – Jó, jó… majd megbeszéljük.

De nem beszéltük meg. Másnap reggel már ott volt egy üzenet az anyósomtól: „Nagyon csalódott vagyok benned. Remélem, egyszer te is megtapasztalod, milyen érzés, ha a saját családod cserben hagy.”

Aztán jöttek a telefonok. A nagynéném is felhívott: – Zsófikám, hát tényleg nem tudsz segíteni Dórinak? Szegény annyit dolgozik…

A sógorom is rám írt Messengeren: – Nem gondolod túl ezt egy kicsit? Egy kislányról van szó!

Mindenki engem hibáztatott. Egyedül az anyukám állt ki mellettem: – Ne hagyd magad! Neked is jogod van nemet mondani!

De ahogy teltek a napok, egyre magányosabbnak éreztem magam. A család elfordult tőlem. A közös csoportban már nem írtak rám, a vasárnapi ebédekre sem hívtak többet. Gábor is egyre csendesebb lett otthon.

Egyik este Marci sírt a kiságyban, én pedig ültem mellette és zokogtam. Vajon tényleg én vagyok az önző? Tényleg rossz ember vagyok, mert nemet mondtam?

Aztán eszembe jutottak azok a napok, amikor alig aludtam valamit. Amikor Marci lázas volt, és egész éjjel ringattam. Amikor azt éreztem: ha még egy órát így kell kibírnom, összeroppanok. És most azt várják tőlem, hogy mindezt két gyerekkel csináljam végig?

Egy héttel később Dóri mégis elhozta Annát hozzánk. – Csak egy órára hagyom itt – mondta sietve. – Nincs más választásom.

Ott álltam két síró gyerekkel a nappaliban. Anna nem akarta megenni az uzsonnáját, Marci féltékenyen sírt mellettem. Próbáltam mindkettőt megnyugtatni, de úgy éreztem, szétszakadok.

Amikor Dóri visszajött Annáért, csak annyit mondott: – Látod? Nem is olyan nehéz.

De én egész este remegtem az idegtől és a kimerültségtől.

Másnap Gábornak elmondtam: – Ha még egyszer ilyet csinálnak velem engedély nélkül, elköltözöm anyuhoz.

Ő csak nézett rám döbbenten.

– Komolyan gondolod?

– Igen! Elegem van abból, hogy mindenki azt hiszi: az anyaság semmi munka! Hogy csak azért vagyok otthon, hogy másokat kiszolgáljak!

Azóta sem hívott fel senki a családból. Néha bánt ez a csend, néha megkönnyebbülök tőle. De minden nap felteszem magamnak a kérdést:

Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tennétek a helyemben?