„Nem vagyok elég jó anya?” – Egyedülálló anyaként a nulláról a sikerig, magyar valóságban

– Anya, miért nincs nekünk apukánk? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a csekkeket néztem. A villanyszámla, a gázszámla, az óvodai befizetés – mind ott tornyosult előttem, mint valami fenyegető hegy. A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem: – Mert néha az élet nem igazságos, kicsim.

A férjem, Gábor három éve hagyott el minket. Egyik napról a másikra eltűnt az életünkből, csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Bocsánat, de nem bírom tovább.” Azóta minden nap harc volt. Harc a pénzért, harc a gyerekekért, harc önmagamért. A családom – főleg anyám – sosem bocsátotta meg nekem, hogy „elrontottam az életemet”.

– Judit, te mindig is túl makacs voltál! – mondta anyám, amikor egyszer segítséget kértem tőle. – Ha akkor hallgattál volna rám, most nem lennél ilyen helyzetben.

De én nem akartam feladni. Minden reggel ötkor keltem, hogy még a gyerekek ébredése előtt el tudjam vállalni a takarítást a szomszéd házban. Délutánonként pedig varrtam – először csak magunknak, aztán a szomszédoknak is. A varrógép zaja lett az altatódalunk.

A legnehezebb mégsem a pénzhiány volt. Hanem az emberek tekintetei. Az óvodában az anyukák összesúgtak mögöttem: „Nézd már, ott megy Judit, egyedülálló anya… Biztos valamit rosszul csinált.” A játszótéren is mindig úgy éreztem magam, mintha egy láthatatlan fal választana el mindenkitől.

Egy nap azonban minden megváltozott. Zsófi beteg lett – magas láz, köhögés. Orvoshoz kellett vinnem, de nem volt pénzem taxira. A buszon ülve sírtam csendben, miközben Zsófi a vállamon szuszogott. Akkor döntöttem el: nem hagyom, hogy így maradjon az életünk.

Elkezdtem keresni valamit, ami több lehetőséget adhat. Egy este rátaláltam egy online varrótanfolyamra. Nem volt pénzem rá, de írtam az oktatónak – egy kedves nőnek, Katalinnak –, és elmondtam a helyzetemet. Meglepő módon visszaírt: „Judit, látom benned az elszántságot. Ingyen részt vehetsz.”

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy valaki hitt bennem. Éjszakánként tanultam, nappal dolgoztam és gyerekeket neveltem. Fáradt voltam, de minden új öltéssel közelebb kerültem ahhoz az álomhoz, hogy egyszer saját műhelyem lesz.

A családom továbbra sem támogatta. – Minek ez neked? Úgysem fog menni! – legyintett apám. De én csak mentem előre.

Egy év múlva már annyi megrendelésem volt, hogy ki kellett bérelnem egy kis üzlethelyiséget Zuglóban. Az első hónapban alig jött be valaki – de amikor egy híres magyar divatblogger véletlenül betért hozzám és posztolt rólam egy képet, hirtelen minden megváltozott.

Az emberek elkezdtek érdeklődni: „Ez tényleg te vagy? Te vagy az az egyedülálló anya?” Igen, én vagyok. És büszke vagyok rá.

A siker azonban újabb nehézségeket hozott. A családom hirtelen büszke lett rám – de csak akkor jöttek hozzám gratulálni, amikor már biztos volt a sikerem. Anyám könnyes szemmel ölelt meg: – Juditkám, büszke vagyok rád! De bennem ott maradt a keserűség: hol volt ez a szeretet akkor, amikor igazán szükségem lett volna rá?

A legnagyobb boldogságot mégis Zsófi és Marci adta nekem. Egy este Zsófi odabújt hozzám: – Anya, most már boldog vagy?

Elgondolkodtam. Igen, boldog vagyok – de nem azért, mert sikeres lettem vagy mert végre elfogadnak. Hanem mert megtanultam hinni magamban.

Most már motivációs előadásokat tartok más egyedülálló anyáknak is. Elmondom nekik: nem számít, mit gondolnak mások; csak az számít, hogy te mit gondolsz magadról.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon valaha tényleg elég jó anya leszek? Vagy örökre cipelni fogom magamban azt a bizonytalanságot és félelmet?

Ti mit gondoltok? Lehet valaki egyszerre jó anya és sikeres nő Magyarországon?