„Nem vagyok bébiszitter, sem házvezetőnő: A lányom elfelejtette, hogy nekem is van saját életem” – Egy magyar nagymama vallomása

– Anya, hol van a gyerekek uzsonnája? – kiáltotta be Dóra a konyhába, miközben a telefonját nyomkodta. A konyhapultnál álltam, remegő kézzel kentem a vajas kenyeret, és próbáltam nem sírni. Az ablakon át szürke novemberi fény szűrődött be, a házban feszültség vibrált.

– Ott van a hűtőben, Dóra – válaszoltam halkan, de ő már nem is figyelt rám. A két unokám, Marci és Lili, veszekedve rohantak el mellettem, egyikük sem köszönt. Csak egy pillanatra néztem fel, de abban a pillanatban minden megváltozott bennem.

Tizenhárom éve vagyok nagymama. Azóta, hogy Dóra először hazahozta Marcit a kórházból, én voltam az, aki éjjel-nappal ott állt mellettük. Főztem, mostam, takarítottam, vigyáztam a gyerekekre, amikor Dóra dolgozott vagy éppen fáradt volt. Eleinte örömmel tettem mindezt – hiszen szeretem őket, és azt hittem, ez a dolgom. De valahogy az évek során minden megváltozott.

A férjem, Laci már öt éve meghalt. Azóta Dóra még inkább rám támaszkodott. „Anya, csak te tudod úgy megcsinálni a húslevest, ahogy szeretik!” „Anya, ugye ráérsz holnap is elhozni Marcit az edzésről?” „Anya, el tudnád vinni Lilit orvoshoz?” Egy idő után már nem is kérdezett – csak közölte velem a tényeket. Én pedig mentem, csináltam, tűrtem.

A barátnőim már rég mondták: „Klári, te nem vagy cseléd! Mondd meg nekik!” De én mindig csak legyintettem. Hát ki segítene nekik, ha nem én? De mostanra valami eltört bennem.

Aznap este Dóra leült mellém a nappaliban. A tévé halkan duruzsolt, én pedig próbáltam egy könyvet olvasni – de csak bámultam a sorokat.

– Anya, holnap reggel korán kell mennem dolgozni. Tudnál jönni hétre? A gyerekeket iskolába kell vinni, és jó lenne, ha kitakarítanál egy kicsit.

Felnéztem rá. A hangom remegett:

– Dóra… én holnap nem tudok jönni.

Meglepődött. – Miért nem? Valami baj van?

– Igen – mondtam halkan. – Baj van. Fáradt vagyok. Elegem van abból, hogy mindenki természetesnek veszi, hogy én mindent megcsinálok. Nekem is van életem… vagy legalábbis szeretném, ha lenne.

Dóra arca elkomorult. – Most komolyan? Anya, te mindig itthon vagy! Neked nincs más dolgod!

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eltört bennem valami.

– Dóra! Én nem vagyok bébiszitter! Nem vagyok házvezetőnő! Én az anyád vagyok! És szeretném végre élni az életemet! Szeretnék elmenni színházba a barátnőimmel, szeretnék olvasni, kertészkedni… Szeretnék néha csak magamra gondolni!

Dóra döbbenten nézett rám. – De hát mi lesz velünk?

– Megoldjátok – mondtam csendesen. – Mint mindenki más.

Aznap este sírtam. Sírtam Dóráért, sírtam magamért… sírtam azért az életért, amit elvesztettem az évek alatt. Másnap reggel nem mentem át hozzájuk. Elmentem sétálni a Margitszigetre. A levegő hideg volt és tiszta; úgy éreztem magam, mint aki újra tanul lélegezni.

Dóra napokig nem hívott fel. Aztán egy este csöngettek nálam. Ott állt az ajtóban két unokámmal.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Dóra szemében könnyek csillogtak.

– Sajnálom – mondta végül. – Nem vettem észre, mennyire kihasznállak… Csak annyira természetes volt minden…

Megfogtam a kezét.

– Szeretlek titeket… de nekem is szükségem van valamire. Saját életre.

Marci megszólalt:

– Mama… hiányoztál.

Elmosolyodtam.

– Ti is nekem… De mostantól másképp lesz. Segítek nektek, ha tudok – de nem mindig és nem mindenben.

Azóta sok minden változott. Dóra megtanulta beosztani az idejét; a gyerekek is önállóbbak lettek. Én pedig újra elkezdtem élni: kertészkedek, kirándulok a barátnőimmel, néha még táncolni is elmegyek.

Néha mégis elgondolkodom: Vajon hány nagymama él úgy Magyarországon, mint én? Hányan érzik úgy, hogy láthatatlanok lettek a saját családjukban? Tényleg az a dolgunk, hogy mindent feláldozzunk másokért? Vagy nekünk is jogunk van boldognak lenni?