„Nem vagyok a cseléded!” – Hogyan veszítettem el önmagam húsz év házasság után, és hogyan találtam újra rá

„Nem vagyok a cseléded!” – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett a mosogatórongyon. A tányérok csörömpöltek, ahogy visszatettem őket a mosogatóba. A férjem, Gábor, csak felvonta a szemöldökét, és le sem vette a szemét a tévéről. „Jaj, Zsuzsa, ne kezd már megint. Egész nap itthon vagy, mitől vagy ennyire fáradt?” – mondta unottan.

A szívem összeszorult. Húsz éve élek ebben a lakásban, ebben a házasságban, ebben az életben. Húsz éve minden napom ugyanúgy telik: reggel hatkor kelek, elkészítem a reggelit Gábornak és a két gyerekünknek, Annának és Marcinak. Iskolába viszem őket, aztán piacra megyek, főzök, mosok, takarítok. Délután tanulok Annával, Marci fociedzésre megy, este vacsora, fürdetés, meseolvasás. És amikor végre mindenki alszik, csak én maradok ébren – egyedül a gondolataimmal.

De ma este valami eltört bennem. A vihar dobolta az ablakot, villámok cikáztak az égen. A lakásban feszültség vibrált. Gábor hangja még mindig ott visszhangzott a fejemben: „Mitől vagy ennyire fáradt?”

Odamentem hozzá. „Gábor, szerinted én egész nap csak ülök? Szerinted az, hogy mindent elintézek itthon, semmit sem ér?”

Felnézett rám. „Zsuzsa, ne dramatizálj. Más nők is dolgoznak otthon. Ez a dolguk.”

A könnyeim majdnem kibuggyantak. De nem sírtam. Csak álltam ott, és néztem azt az embert, akivel húsz éve élek együtt – és akit már alig ismerek fel.

Másnap reggel Anna odajött hozzám reggeli közben.
– Anya, miért voltál tegnap este olyan szomorú?
– Csak fáradt voltam, kicsim – hazudtam neki.
De valójában nem csak fáradt voltam. Üres voltam. Mintha valaki lassan kiszívta volna belőlem az életet az évek során.

Aznap délelőtt elmentem sétálni a Margitszigetre. Hideg volt és szeles, de nem érdekelt. Leültem egy padra és néztem a Dunát. Eszembe jutottak azok az álmok, amiket fiatalon dédelgettem: tanítani akartam, verseket írni, utazni Olaszországba. Ehelyett most itt ülök negyvenhárom évesen, és azon gondolkodom, mikor lettem láthatatlan.

Anyám hangja csengett a fejemben: „Zsuzsikám, egy nőnek az a dolga, hogy összetartsa a családot.” Mindig ezt mondta. És én hittem neki. Mindent megtettem Gáborért és a gyerekekért – de közben elfelejtettem magamat.

A következő hetekben egyre gyakrabban vitatkoztunk Gáborral. Egyik este későn jött haza munka után.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem aggódva.
– Dolgoztam! Valakinek pénzt is kell keresni ebben a családban – vágta oda gúnyosan.
– És szerinted én nem dolgozom? – kérdeztem vissza.
– Te? Itthon vagy egész nap! Fogalmad sincs, milyen nehéz odakint! – kiabált rám.
A gyerekek rémülten néztek ránk az ajtóból.

Aznap este nem tudtam aludni. Felkeltem, és bámultam magam a fürdőszobai tükörben. Ki ez a nő? Karikás szemekkel, fáradt arccal… Hol van az a Zsuzsa, aki valaha nevetett? Hol van az a lány, aki hitt abban, hogy boldog lesz?

Egyik nap Anna rajzolt rólam egy képet az iskolában: „Az én anyukám mindig mosolyog.” Amikor megláttam a rajzot, sírva fakadtam. Mert már rég nem mosolygok igazán.

Egyre többször gondoltam arra: mi lenne, ha egyszerűen elmennék? Ha újrakezdeném valahol máshol? De aztán mindig visszatartott valami: a gyerekek… vagy talán csak a félelem attól, hogy ki vagyok én Gábor és a család nélkül?

Egy péntek délután találkoztam régi barátnőmmel, Katával egy kávézóban.
– Zsuzsa, mi van veled? Olyan szomorúnak tűnsz mostanában – kérdezte aggódva.
– Úgy érzem, elveszítettem magam – vallottam be neki halkan.
Kata megfogta a kezem.
– Tudod mit? Itt az ideje magadra is gondolni! Nem csak anya vagy és feleség… Te is számítasz!

Hazafelé menet ez járt a fejemben: „Te is számítasz!” Vajon tényleg így van?

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Gábor… Nem tudom így tovább csinálni. Szükségem van arra, hogy engem is embernek lássatok itthon. Nem csak anyának vagy háziasszonynak.
Gábor először csak nézett rám döbbenten.
– Ezt most miért mondod? Nem vagy boldog?
– Nem… Már nagyon régóta nem vagyok boldog.
Csend lett köztünk. A gyerekek is érezték a változást – Anna odabújt hozzám esténként, Marci is többet kérdezett tőlem mindenféléről.

Elkezdtem újra írni – verseket és naplót. Jelentkeztem egy tanfolyamra is: kreatív írás Budapesten. Először féltem elmondani Gábornak.
– Minek neked ez? – kérdezte gyanakodva.
– Mert szeretném újra megtalálni magamat – feleltem határozottan.

Nem volt könnyű út. Sokan nem értették meg körülöttem: anyám szerint hálátlan vagyok; Gábor szerint önző lettem; még Anna is sírt néha: „Anya, ugye nem hagysz itt minket?”
De minden nap egy kicsit bátrabb lettem. Minden nap egy kicsit jobban hittem abban, hogy jogom van boldognak lenni.

Most itt ülök újra a Margitszigeten – de már nem vagyok ugyanaz az asszony. Tudom: nem könnyű újrakezdeni negyven felett. De ha nem teszem meg magamért… ki fogja megtenni helyettem?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni húsz év után? Meddig kell feláldozni magunkat másokért?