Nem vagyok a család cselédje! – Egy magyar feleség vallomása 8 év házasság után

– Anya, hol a tiszta pólóm? – kiabált be a szobába Bence, a fiam, miközben én éppen a vacsorát kavargattam a tűzhelyen. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és a híradót nézte, mintha semmi sem történne körülötte. A lányom, Zsófi, az asztalnál ült, és a matekházijával küzdött. Én pedig ott álltam a konyhában, egy pillanatra megállva, és azt éreztem: megfulladok.

Nyolc éve vagyok Gábor felesége. Amikor összeházasodtunk, azt hittem, minden úgy lesz, ahogy a mesékben: szeretet, összetartás, közös célok. Az első években tényleg boldog voltam. Gábor dolgozott a helyi autószervizben, én pedig otthon maradtam a gyerekekkel. Mindig azt mondta: „Te vagy a család szíve-lelke, nélküled semmi sem működne.” Eleinte büszke voltam erre. De mostanra úgy érzem, ez csak annyit jelent: nélkülem senki nem találja meg a zokniját sem.

– Miért mindig nekem kell mindent csinálnom? – kérdeztem magamtól halkan, miközben Bence pólóját kerestem. Aztán hangosan is kimondtam:

– Gábor, segítenél egy kicsit? – szóltam be a nappaliba.

– Mindjárt, csak megnézem ezt a riportot! – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna.

Aztán jött anyósom is, Marika néni. Hetente legalább kétszer átjön, hoz egy kis süteményt, de közben végignézi a lakást, és minden alkalommal talál valamit, amit szerinte jobban is csinálhatnék.

– Drágám, látom, megint nem törölted le a port a polcról. Tudod, régen én minden nap port töröltem – mondja ilyenkor mosolyogva.

Ilyenkor legszívesebben ordítanék. De csak mosolygok és bólogatok.

A barátnőim szerint szerencsés vagyok. „Gábor rendes ember, nem iszik, nem veri az asztalt” – mondják. De vajon elég ez? Hogy nem bánt fizikailag? Hogy hazahozza a fizetést? És én? Én hol vagyok ebben az egészben?

Egyik este leültem Gábor mellé.

– Szeretnék visszamenni dolgozni – mondtam halkan.

Fel sem nézett a telefonjából.

– Minek? Itt van elég dolgod itthon is. A gyerekeknek szükségük van rád. Majd ha nagyobbak lesznek…

– De Gábor, én is szeretnék valamit csinálni magamért! Nem akarok egész életemben csak főzni és takarítani!

– Ne dramatizálj már! Minden nő ezt csinálja – legyintett.

Aznap este sírva aludtam el. Másnap reggel úgy keltem fel, mintha ólomsúly lenne a mellkasomon. A tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc. Hol van az a lány, aki tele volt álmokkal?

Egyre többször veszekedünk Gáborral. Ő nem érti, mi bajom van. Szerinte minden rendben van: van mit enni az asztalon, tiszta ruha a szekrényben. De én már nem bírom tovább ezt az önfeladást.

Egyik nap elmentem az önkormányzathoz érdeklődni egy részmunkaidős állásról. Az ügyintéző kedves volt:

– Sok anyuka jön mostanában dolgozni. Jó érzés újra emberek között lenni – mondta biztatóan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon Gábor mit szól majd hozzá? Vajon a gyerekek hogy fogják viselni?

Este vacsora közben bejelentettem:

– Felvettek egy részmunkaidős állásra az önkormányzatnál.

Gábor arca elvörösödött.

– És akkor ki fog főzni? Ki viszi a gyerekeket edzésre?

– Megoldjuk együtt! – válaszoltam határozottan.

– Ez nem így működik! – csattant fel.

A gyerekek csendben ültek az asztalnál. Zsófi rám nézett nagy szemekkel:

– Anya, akkor kevesebbet leszel velünk?

– Nem kevesebbet leszek veletek – mondtam halkan –, hanem boldogabb leszek veletek.

Az első hetek nehezek voltak. Gábor duzzogott, anyósom minden alkalommal megjegyzéseket tett („Régen bezzeg nem dolgoztak az asszonyok!”), de én kitartottam. A munkahelyemen új barátokat szereztem, és végre úgy éreztem: számítok valakinek úgy is, mint ember, nem csak mint háziasszony.

Egy este Gábor leült mellém.

– Lehet, hogy igazad van – mondta halkan. – Talán tényleg túl sok mindent vártam el tőled…

Megöleltem. Tudom, hosszú út áll még előttünk. De most már tudom: nem vagyok cseléd. Nő vagyok. Ember vagyok.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy csak csendben tűr? Meddig kell még hallgatni? Ti mit tennétek a helyemben?