„Nem tudom, mit tegyek: A fiam mindig a menyem pártját fogja!” – Egy magyar anyós vallomása
– Hogy tehetted ezt velem, Gergő? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a kávéscsészét. A fiam csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és a tekintete elkerülte az enyémet. – Anya, kérlek, ne csinálj ebből ekkora ügyet – mondta fáradtan. – Dóra csak segíteni akart.
Segíteni? Hát az segítés, hogy átrendezi a nappalit anélkül, hogy megkérdezne? Hogy a régi családi fotókat elpakolja a szekrény mélyére, mert szerinte „túl sok a múltból”? Hogy minden vasárnap ő főz nálunk, és én már csak vendég vagyok a saját otthonomban? Hatvan évem alatt sok mindent láttam, de ilyen megaláztatást még sosem éreztem.
Gergő mindig is jó fiú volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban a gyárban, hogy legyen pénzünk iskolára, ruhára, mindenre. Amikor egyetemre ment Budapestre, majd visszaköltözött hozzám Dórával, azt hittem, végre újra együtt lesz a család. De most úgy érzem, mintha valaki kiszorított volna a saját életemből.
Dóra kedves lány, ezt nem tagadom. De valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy én vagyok a rossz. Ha megkérem, hogy ne használja az én porcelán bögréimet, mert azok még anyámtól maradtak rám, csak mosolyog: „Jaj, Erzsi néni, ezek csak tárgyak!” Ha szóvá teszem, hogy túl sok sót tesz a levesbe: „Így szereti Gergő.” És Gergő… ő mindig csak bólogat.
Egyik este aztán betelt a pohár. Vasárnap volt, Dóra megint főzött – valami új divatos ételt, aminek még a nevét sem tudtam kimondani. A levesben úszott valami zöld izé. Gergő lelkesen kanalazta. Én csak ültem némán.
– Erzsi néni, kóstolja meg! – nyomta elém Dóra a tányért.
– Köszönöm, de én inkább maradok a húslevesnél – mondtam halkan.
Gergő rám nézett: – Anya, próbáld ki! Dóra egész délelőtt ezzel foglalkozott.
– Nekem nem kell minden újat kipróbálnom – vágtam vissza ingerülten.
Csend lett. Dóra lesütötte a szemét. Gergő felállt az asztaltól.
– Anya, miért kell mindig mindent kritizálnod? Miért nem tudsz örülni annak, hogy Dóra próbálkozik?
A szívem összeszorult. Hát tényleg én vagyok a hibás? Én vagyok az akadékoskodó anyós?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Gergő és Dóra halkan beszélgetnek a másik szobában. Néha felnevetnek. Régen velem beszélgetett így esténként… Most már csak vendég vagyok itt.
Másnap reggel Dóra már munkába indult, Gergő pedig kávét főzött nekem.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte óvatosan.
– Persze – feleltem fásultan.
– Tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De Dóra tényleg jó szándékú. Szeretném, ha elfogadnád őt…
– Elfogadom – vágtam közbe gyorsan –, de miért kell mindent megváltoztatni? Miért nem lehet úgy, ahogy régen volt?
Gergő sóhajtott.
– Mert változik az élet. És mert most már ketten vagyunk. Szeretném, ha te is része lennél ennek…
De hogyan lehetnék része valaminek, amiben már nincs helyem? Hogyan tudnék örülni annak, hogy minden vasárnap idegen ételeket eszünk, hogy a családi fotók eltűntek a falról?
Azóta minden nap harc önmagammal. Próbálok nem szólni semmiért. Próbálok kedves lenni Dórával. De néha úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben a házban – pedig hárman vagyunk.
A barátnőim szerint túl érzékeny vagyok. „Örülj neki, hogy van unokád!” – mondják. De én nem akarok csak nagymama lenni. Édesanya is szeretnék maradni.
Néha azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam Gergőnek? Túl kevés voltam magamnak? Vagy egyszerűen csak az élet ilyen kegyetlen?
Egyik este aztán Gergő bejött hozzám.
– Anya… szeretlek. Tudod ezt?
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Tudom… csak félek attól, hogy elveszítelek.
Megölelt. Erősen, ahogy gyerekkorában tette.
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Vajon más anyák is így éreznek? Vajon lehet egyszerre jó anyának és jó anyósnak lenni? Vagy mindig választani kell?
Mit gondoltok? Ti hogyan oldanátok meg ezt a helyzetet?