„Nem tudom eltartani a lányomat és az unokáimat, ha elhagyja a férjét” – Egy anya őszinte vallomása a családi boldogságról és félelemről

– Anya, én ezt már nem bírom tovább! – kiáltotta Zsófi, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. Az arca vörös volt a sírástól, a keze remegett. A három gyerek ott játszott a nappaliban, de mindhárman felkapták a fejüket a hangos szóra. Én csak álltam ott, egy bögrével a kezemben, és próbáltam összeszedni magam.

– Zsófi, gondold át még egyszer. Tudod jól, hogy mennyire nehéz lenne mindenkinek – próbáltam halkan beszélni, de a hangom elárulta az aggodalmamat.

– Mit gondoljak még át? Hogy minden este sírva fekszem le? Hogy a gyerekek már félnek apától? Hogy soha nincs pénzünk semmire? – sorolta kétségbeesetten. – Nem akarok így élni!

A szívem összeszorult. Anyaként azt akartam, hogy boldog legyen, de közben rettegtem attól, mi lesz velük, ha tényleg elhagyja Gábort. Az én kis nyugdíjamból épphogy kijövök hónapról hónapra. Hogy tudnék eltartani négy embert? A lakásom is kicsi, két szoba az egész. Hol férnénk el mindannyian?

– Zsófi, én csak azt akarom, hogy ne hozz elhamarkodott döntést – mondtam végül. – Gondolj bele, mennyi mindent fel kellene adnod. És mi lesz a gyerekekkel?

– Anya, ők már most is szenvednek! – tört ki belőle újra a sírás. – Nem akarom, hogy azt higgyék, ez a normális család!

Ekkor odajött hozzám a legkisebb unokám, Panni. Megfogta a kezemet és halkan megkérdezte:

– Mama, miért sír anya?

Nem tudtam mit mondani. Csak leguggoltam hozzá és megsimogattam a haját.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam és próbáltam elképzelni az életünket úgy, hogy Zsófi és a gyerekek visszaköltöznek hozzám. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még kicsi volt, mennyit dolgoztam azért, hogy mindene meglegyen. Most megint ugyanazt kellene csinálnom? De már nincs erőm hozzá. És mi lesz az unokákkal? Hogyan magyarázom el nekik, hogy mostantól minden más lesz?

Másnap reggel Zsófi csendben ült az asztalnál. A szemében ott volt a reménytelenség.

– Anya, beszéltem Gáborral – mondta halkan. – Nem változik semmi. Ő azt mondja, ha elmegyek, soha többet nem látja a gyerekeket.

– Ez zsarolás! – csattantam fel akaratlanul is.

– Tudom – bólintott Zsófi. – De félek. Félek attól is, hogy ha eljövök tőle, akkor tönkreteszem az életeteket is.

– Ne aggódj miattam! – próbáltam erősnek mutatkozni. – Mindig is megoldottuk valahogy.

De belül rettegtem. Mi lesz, ha tényleg visszajönnek? Hogy fogunk kijönni ennyi pénzből? És mi lesz az én életemmel? Már épp kezdtem megszokni az egyedüllétet, a csendet… Most újra kisgyerekes káosz lenne minden nap.

A következő hetekben Zsófi egyre többször jött át hozzám a gyerekekkel. Gábor egyre többet ivott, egyre többször kiabált velük otthon. Egyik este Zsófi sírva hívott fel:

– Anya, most már tényleg vége. Eljövünk tőle.

Aznap éjjel három matracot húztam elő a szekrényből és próbáltam helyet csinálni a nappaliban. A gyerekek csendben aludtak mellettem, de Zsófi egész éjjel forgolódott.

Reggel együtt reggeliztünk. A konyha zsúfolt volt, mindenki beszélt egyszerre. Éreztem valami furcsa melegséget is: újra együtt van a család. De közben ott motoszkált bennem a félelem: meddig bírjuk így?

A következő napokban próbáltam segíteni Zsófinak munkát találni. Ő takarítani ment egy közeli irodába, én pedig vigyáztam a gyerekekre iskola után. Minden fillért be kellett osztanunk: néha csak krumplileves volt vacsorára.

Egyik este Zsófi leült mellém.

– Anya, haragszol rám? Hogy idehoztalak ebbe az egészbe?

– Nem haragszom – mondtam halkan. – Csak félek. Félek attól, hogy nem tudok mindent megadni nektek.

– Nekünk most csak az számít, hogy együtt vagyunk – mondta Zsófi könnyes szemmel.

Ahogy néztem őt és az unokáimat, rájöttem: talán tényleg ez a legfontosabb. Nem a pénz vagy a kényelem számít igazán, hanem az, hogy szeretetben élünk.

De mégis… minden este azon gondolkodom: vajon jól tettem-e, hogy mindig arra biztattam Zsófit, maradjon Gábor mellett? Nem lett volna jobb hamarabb lépni? És vajon meddig bírjuk így együtt?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet anyaként mindent feláldozni a gyerekeink boldogságáért?”